Ezer történet, amely június 10-től https://www.idiariracco ntano.org/címen elérhető. A honlap az olasz külügyminisztérium és a Pieve Santo Stefano naplóarchívum együttműködéséből született. Ez utóbbit 1984-ben Saverio Tutino, a La Repubblica újságírója alapította.

Az archívum őrzi annak a 9 ezer olasznak a tulajdonában lévő naplókat, visszaemlékezéseket, leveleket, akik eddig közkinccsé akarták tenni azokat.

Aki megnézi a honlapot, először is egy világtérképet talál, amelyen zöld jelzések mutatják, hová jutottak el az olasz emigránsokon. Jeleket találunk Európában, Dél-Amerikában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, de a Távol-Keleten, és Afrikában is. Ez utóbbin a volt olasz gyarmatokon kívül Kongóban, Ruandában, Burundiban, de nem maradt ki Törökország, India és Pakisztán sem.

Az írásokból kiderül, hogy az emberek többnyire egy jobb megélhetés reményében, gyermekei jövőjének biztosítása érdekében hagyták el hazájukat. Volt, aki kalandokat keresett, vagy tapasztalatait akarta gazdagítani. Voltak szerencsések és voltak, akiknek emigrációja tragédiával végződött.

Európa szívében a nyilak az olasz emigráció leghíresebb és legfájdalmasabb négyszögébe vezetnek: Franciaországba, Belgiumba, Németországba és Svájcba. Az írások mesélnek a szükséges iratok hosszú ideig tartó beszerzéséről, a különleges vonatokon való utazásokról, a diszkriminációról, a megaláztatásokról, amelyek lehetővé tették, hogy egyesek kevésbé szegényen térjenek haza.

Ludovico Molari ott volt, amikor 1956-ban a belgiumi Marcinelle-ben bekövetkezett a szörnyű bányakatasztrófa. Az áldozatok között 136 olasz emigráns volt. Molari leírja, hogy fivére koporsóján egy cédula jelezte: Antoniót a ruhájáról, valamint a bal keze gyűrűs ujjának hiányzó percéről ismerték fel.  Ötven évvel korábban az amerikai Illinois állambeli Cherry-ben pusztító bányatűzben 259-en haltak meg, köztük 73 olasz, többségükben emiliaiak. Antenore Quartaroli 8 napot töltött a föld alatt élve eltemetve, mire megtalálták őt társaival együtt.

A térkép jelzései elvisznek a történelem emlékezetes helyeire, a pekingi Tienanmen-térre a diáklázadás napjaiban, Kuvaitba, az első öbölháború idején. Brüsszelbe 1914-ben, a német inváziója napjaiba, az 1940-es Franciaországba, ahol június 10-én az ott dolgozó olaszok egyik napról a másikra ellenségekké váltak addigi francia barátaik számára. Találkozunk idegenlégiósokkal az indokínai háborúban, de olvashatjuk még a 19. századból egy vicenzai garibaldista sorait, aki elhajózott Amerikába, majd egy lovasezredben szolgált a polgárháborúban.

A legrégibb emigráns történet, amelyet az archívum őriz, Angelo Rebay-é, aki a Comói-tó partján született 1788-ban. Róla csak a menye által készített portré maradt fenn. 1800 és 1811 között dolgozott Németországban, majd hazatért szülőfalujába, Pognana Larióba.

A honlap nyitott, folyamatosan várja a visszaemlékezéseket, amelyek az archívum részeivé válnak. Az érdeklődés máris óriási.

Ki tudja, nem lenne-e hasonló sikere Magyarországon egy ilyen oldalnak, hiszen mi magyarok, ilyen-olyan okokból szintén szétszóródtunk az egész világban már a 19. századtól kezdve egészen napjainkig. Sokat tanulhatnánk a „magyar migránsok” történeteiből is.