2020. jan 27.

Amikor Fellini volt a világ legrosszabb rendezője

írta: Göbölyös N. László
Amikor Fellini volt a világ legrosszabb rendezője

51990819_303.jpg

Az olasz kritika érthetetlen ellenszenvvel viseltetett Federico Fellini iránt. Ez nyilvánult meg a most 100 éve született korszakalkotó művész első önálló filmjénél, A fehér sejknél (1952). Ízléstelennek, rosszul felépítettnek tartották, volt olyan kritika, amely felvetette: ennek alapján lehet-e őt rendezőnek nevezni.

Nem járt jobban Fellini a filmtörténet egyik legszebb darabjával, az Országútonnal sem. Azzal vádolták, hogy ezzel elárulta az olasz neorealizmust. Úgy vélték, hogy Giulietta Masina és Anthony Quinn hihetetlen figurákat testesítettek meg, ezek voltak pályájuk legszerencsétlenebb alakításai. Ehhez képest Fellini az Országútonért kapta első Oscar-díját, Masina Gelsominája és Quinn Zampanója azóta is fogalom, akárcsak a harmadik főszereplő, Richard Baseheart Bolondja. A franciák egy kicsit jobban látták a film igazi értékét: a tekintélyes Cahiers di Cinéma, amely elindította az „új hullámot” „a mitológiai filmek klasszikusaihoz” sorolta.

A kevésbé híres Csalókat Fellini honfitársai „közönségesnek, hatásvadásznak” nevezte, ami „tele van rossz helyzetekkel, rossz megoldásokkal.” A Cabiria éjszakáiról az a véleményük, hogy a figurák, az érzelmek karikatúra-szerűek, a költőisége szimulált. Hollywoodban Anita Ekberg adta át Giulietta Masinának az Oscar-díjat.

Az Édes élettel kapcsolatban Fellini elmesélte, hogy a milánói premier után egy férfi arcul köpte, egy másik pedig azt üvöltözte, hogy szégyellje magát. A film Aranypálmát kapott Cannes-ban, és a legnagyobb közönségsikert aratta az olasz filmtörténetben. Az Édes élet máig érvényesen mutatja be a bulvármédia módszereit – nem véletlen, hogy a gátlástalan lesifotósokat a mai napig paparazzóként emlegetik, ahogyan a film tán legsötétebb figuráját – de a celebvilágról is alaposan lerántja a leplet. Nem is szabadna újságírói pályára engedni senkit, aki ezt a filmet nem látta! És erről írta az egyik olasz lap, hogy merénylet a nemzet, a társadalom, az erkölcs ellen. A l’Osservatore Romano, a Vatikán lapja úgy vélte, hogy elég volt a rossznak, a bűnnek a filmbeli ábrázolásából, azoknak szép kis sztárokon keresztül való propagálásából.

Tullio Kezichnek 1960-ban, 32 évesen már neve volt a filmkritikusok között, forgatókönyvíróként is ismert volt. A Dolce vita forgatása idején Fellini leendő életrajzírójaként nap mint nap együtt volt a Maestróval. Negyvenkét évvel később, 10 évvel Fellini halála után, 2003-ban Kezich interjút adott a padovai egyetem egyik diákjának a diplomamunkájához. A Corriere della Sera, amelynek a 2009-ben elhunyt Kezich munkatársa volt, Fellini születésének 100. évfordulóján felidézte ezt a beszélgetést.

A kritikus elmesélte, hogy az olasz baloldal az Országútont „kriptokatolikus spiritualista” filmnek bélyegezte, nem értették meg, hogy Fellini a maga módján Rossellini neorealizmusát követte. A „klerikális-fasiszta” oldal pedig felismerte, hogy a film a társadalom változásait tükrözte és nevetségessé tette a bigottakat. De mindkét oldalnak az volt az alapvető problémája, hogy „ellenőrizhetetlen személyiséggel” van dolguk.

Szerencsére mind a bal, mind a jobboldalon voltak reálisan gondolkodók, akik nagyra értékelték Fellini tehetségét. Ilyen volt Indro Montanelli, aki, miután megnézte az Édes életet, azt írta róla, hogy olyan mint egy nagy freskó, és Goya festészetéhez hasonlította.

Fellini nem foglalkozott politikával, nem állt kapcsolatban pártokkal. Őszintén csodálkozott, amikor a baloldal a szemére vetette, hogy látogatást tett Siri biborosnál. Ő csak azért tette meg ezt a lépést, hogy rávegye a főpapot: az egyház ne akadályozza meg a Cabiria bemutatását Cannes-ban. Politikai jellegű megmozdulásokban is csak akkor vett részt, ha az a filmek védelmében történt, például abban a kampányban, amely tiltakozott a filmek reklámokkal való megszakítása ellen – mesélte Kezich. E gyakorlatot figurázta ki egyébként gyilkos humorral a Ginger és Fredben.

A kritikusokkal úgy volt, mint minden rendező: szerette azokat, akik dicsérték, és nem szerette azokat, akik leszólták a filmjeit Az utóbbiakon néha bosszút állt, az egyikről mintázta a 8 és fél gyűlöletes műitészét.

Kezich elárulta Fellini egy másik kis „gonoszkodását” is: Az Édes életben Anita Ekberg sajtókonferenciájához ő írta az újságírók kérdéseit, de Fellini is beleszúrt néhányat: „Igaz, hogy meztelenül fürdik a jégben?” „Tetszenek Önnek a szakállas férfiak?”. Elfogadta Kezich-nek azt a javaslatát, hogy kérdezzék meg tőle, él-e még vagy meghalt a neorealizmus. Mire az északról jött és erről semmit sem tudó dívának lelkesen azt kellett felelnie: él.

A 8 és fél után lezárult egy korszak, és a kritika is megváltozott Fellini irányában. A Maestro tudta, hogy egy rendező művészi élete átlagosan tíz évig tart és úgy gondolta, ez vár rá, de nem így történt. A következő évtizedekben is készített nagyszerű filmeket, elég a Rómára, az Amarcordra, a Casanovára vagy a Ginger és Fredre gondolni. Ennek ellenére Kezich így gondolja, hogy Fellinire az utókor elsősorban az első évtized filmjeiről emlékszik, amíg lesznek igazi filmbarátok.

Szólj hozzá

mozi évforduló kultúrtörténet Olaszország Federico Fellini