Valóságos iparággá fejlődik már a karantén, a „szociális távolságtartás”, a külső élményektől való elzárás tünetei elleni tanácsadás. Nem maradhattak ki ebből a rock-zene emlékezetes albumai sem. Az Independent közölt e „gyógyír”-lemezekből egy 40-es listát, amely természetesen vitákat fog kiváltani, de azért akadnak az ajánlatok között jócskán olyanok, amelyek erre az állapotra is megfelelők.

A pszichedelikus hangulatú, magunkba nézésre hajlamosítóak mindenképpen. Visszahozhatjuk az 1966-68 körüli hangulatot, amikor egy ültő helyünkben is tudtuk tágítani a tudatunkat, és ha igazán nyitott füllel és aggyal hallgatjuk ezeket a zenéket, még LSD-re, marihuánára és egyéb szerekre sincsen szükségünk. Ilyen album a listán a Beatles Revolvere (1966), ennek az irányzatnak az őse – mert alig van olyan pop-rock műfaj, amelyről nem mondhatjuk el, hogy „kezdetben vala a Beatles” - Velvet Underground & Nico (1967) Andy Warhol banános borítójával, vagy ugyanebből az évből Jimi Hendrix Are You Experienced?-je, rajta a kozmikus dimenziókba repítő 3rd Stone from the Sunnal. És aligha csodálkozunk, hogy a Pink Floyd The Dark Side of The Moon-ját is ajánlják. De vajon melyik része szól leginkább nekünk? Az idő (Time), a pénz (Money), vagy az Agykár (Brain Damage)?

Brian Wilson 1966-ban pánikbetegség ellen írta meg a Beach Boys Pet Sounds című albumát, amely még a Beatlesnek is utat mutatott.

De kihozhatja belőlünk elfojtott energiáinkat a Led Zeppelin megunhatatlan 4. albuma (ZOSO, Four Symbols, ahogy tetszik), vagy a Metallica Master of Puppets-e. David Bowie Ziggy Stardustja (1972) a bennünk rejtőző földönkívülit idézi fel. Depressziónkat pedig, kutyaharapást szőrével alapon, enyhítsük a Joy Division: Unknows Pleasures-ével (1979), Ian Curtisnek már úgyis mindegy. Miként lelki ikertestvérének, Kurt Cobain-nek is – a Nirvanától mit is hallgathatnánk meg újra, mint az In Utero-t (1993).

A magány és a szabadság kibékíthetetlen ellentétén gondolkozhatunk el a Hejira (1976) hallgatása közben, ahol Joni Mitchell átlép a zenei műfajok és a nőiség kliséinek korlátain. Ugyanezt teszi férfiágon Van Morrison: ma is alig hihető, hogy az Astral Weeks-et (1968) 48 óra alatt dobták össze ilyen tökéletessé. Miles Davis Kind of Blue-ja (1959) pedig szintén a végtelenség partitúrája.

És ha eljutnak hozzánk olyan hírek, hogy a bezártság világszerte növelte a felderíthetetlen családi erőszak-eseteket, itt van nekünk az az énekesnő, aki pusztán mindent elsöprő hangjával követelt tiszteletet – igen, Aretha Franklinről beszélek, az I Never Loved a Man the Way I Love You című albumáról (1967), amelyen – 50 évvel a MeToo előtt felhangzott a R-E-S-P-E-C-T.