A nagy művészek sosem halnak meg igazán. Megőrzi őket a kollektív emlékezet, a kulturális örökség részeivé válnak. Claude Sautet-ra ez annál is inkább igaz, mert a francia rendező szerette a közönségét és a színészeit. Daniel Auteuil így jellemezte: „Tisztelte a színészeket és vigyázott arra, hogy sose váljanak nevetségessé."
A 20 éve elhunyt Sautet-nak Az élet dolgai (1969) hozta meg a nagy sikert és adta élete egyik legszebb szerepét Romy Schneidernek, aki éppen akkortájt bonyolódott bele egy őrült szerelembe Alain Delonnal A medence című lélektani krimi forgatása során. „Tudtam, hogy szerencsém volt egy ilyen színésznővel, egy ilyen asszonnyal, hogy elkaptam egy varázslatos pillanatban” – mondta róla később a rendező, akivel Romy több filmben is dolgozott. A Madóban, a Sátáni ötletben, az Egyszerű történetben, a César és Rosalie-ba. A színésznő 1982. májusában bekövetkezett tragikus halála mélyen lesújtotta a rendezőt, élete végéig nem felejtette el. A temetésére sem volt képes elmenni. Akkoriban fejezte be Yves Montand-nal a Főúr! című filmet, hátralévő 18 évében már csak három filmet rendezett, az utolsót, a Nelly és Monsieur Armand-t Michel Serrault-val 1996-ban.
Claude Sautet filmjei idővel megértek, mint a jó bor, mert látásmódjával megelőzte a korát. Tudta, hogy az élet tele van törékeny kapcsolatokkal és váratlan pillanatokkal. Filmjei gyakran játszódnak házaspárok, szerelmesek között, vagy baráti körben, mint például a Vincent, Paul, François és a többiek, amelyben a rendező összehozta kedvenc férfi színészét, Michel Piccolit Montand-nal, Serge Reggianival és a fiatal Gérard Depardieu-vel.
A rendező jó megfigyelő volt, akárcsak kedvenc forgatókönyvírója, Jean-Loup Labadie. Szerették a füstös kocsmákat, kisvendéglőket, ezek megjelentek minden filmjében. Az emberek ettek-ittak, nevettek, összevesztek, keresték és megtalálták egymást. Sautet és Labadie mindent észrevettek, minden kódot dekódoltak, hallgatták a beszélgetéseket, figyelték a járókelőket, jegyzeteltek, szerették a zenét és a szavakat. Pascal Jardin író írta róla: „Sautet olyan, mint egy zenész, a képei zenék és meseszövése mindig a hangok átültetése.”
Minden érdekelte őket. „A rendező a hajóskapitány, a forgatókönyvíró tartja az irányt” – fogalmazta meg kettejük munkájának lényegét Dabadie.
Együttműködésük mindig gyümölcsöző volt. Azt tartották Sautet-ról, hogy úgy dolgozott, mint egy ékszerész, annyira törődött a részletekkel, és annyira törekedett a tökéletességre. Ha szakmát váltott volna, valószínűleg a jutott volna neki egy üzlet a párizsi Vendôme téren. A forgatókönyv minősége, a párbeszédek, a zene volt a lényeges, mielőtt kiválasztotta a színészeket.
Utolsó filmjéért Sautet megkapta a legjobb rendező César-díját. Az egyik jelenetben egy alkalmazott úgy jellemzi a számítógépet, mint egy egyszerű írógépet, aminek memóriája van. Főnöke, Monsieur Arnaud így válaszol: „Ez az, ami rémisztő. Memóriája van, de emlékei nincsenek.” Vajon milyen filmeket csinálna ma Claude Sautet, aki realistán, ugyanakkor érzékenyen és szenvedélyesen ismerte és szerette az életet, a Google, az Instagram világában, amikor a párbeszédeket sms-ek és applikációk helyettesítik? – teszi fel a kérdést a megemlékező cikk végén a Huffington Post.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
