2020. sze 03.

Fél évszázada Elképesztő, Lenyűgöző és Parádés: Emerson, Lake & Palmer

írta: Göbölyös N. László
Fél évszázada Elképesztő, Lenyűgöző és Parádés: Emerson, Lake & Palmer

emerson_lake_palmer_fanfare_header.jpg

Egy félig-meddig autodidakta billentyűs, aki otthonosan mozgott mindenféle zenében a Beethoven-szonátáktól a boogie-woogie-ig, egy jól megtermett, ám angyalhangú énekes-gitáros, aki dalszerzőnek sem utolsó és egy  ördöngös dobos. Így állt össze az 1970-es évek progresszív rock-jának egyik legmeghatározóbb csapata, amely a klasszikus és a kortárs komolyzenét a legmerészebb modern hangzásokkal és ritmusokkal vegyítve kínálta.

Az angol Emerson, Lake & Palmer trió azzal is kortársai fölé nőtt, hogy kreatívan és intelligensen építette bele zenéjébe az új technológiákat, mindenekelőtt a Moog és egyéb szintetizátorokat, miközben a hagyományos billentyűs hangszerek is fontos szerepet kaptak. És bár zenéjük befogadásához nem ártott némi alapműveltség, nemcsak lemezeikből adtak el 35 millió példányt szerte a világon, hanem a koncertszínpadoknak is sztárjai voltak látványos előadásaikkal. Keith Emerson volt az első a műfaj történetében, aki valósággal körbebástyázta magát több emeletnyi billentyűvel.

Az ELP abszolút értelemben szupergroup volt, mert már „anyaegyesületeik” is jelentős hírnévre tettek szert: Emerson a Nice-szal próbálgatta szárnyait, Greg Lake a King Crimson alapító tagja volt, Carl Palmer pedig az Arthur Brown kísérőzenekarából alakult Atomic Roosterrel vált már tizenévesen ismertté. A trió története 1969. december 12-én kezdődött a San Franciscó-i Fillmore Westben. Itt lépett fel a Nice és a Crimson, és a legenda szerint Emerson éppen beállásán dolgozott, amikor észrevette, hogy futamait egy basszusgitár kezdi kísérni. A titokzatos partner Lake volt. Állítólag annyira megtetszettek egymásnak, hogy rögtön elkezdték a közös jövőt tervezni. Sikerült hamar meggyőzni Palmert is, így 1970 augusztusában már bemutatkozhatott a trió és a második koncertjük mindjárt a Wight-szigeti fesztivál volt. Ott úgy hódították meg a közönséget, hogy még lemezszerződésük sem volt.

Persze ez sem váratott magára sokáig, hiszen 1970. novemberében már meg is jelent az Emerson, Lake & Palmer című albumuk, amelynek nyitánya különösen kedves nekünk: a The Barbarian Bartók Béla Allegro Barbarójának átirata, de a vaskalapos örökösök miatt nem használhatták ezt a címet, pedig valószínűleg a minden zenei újításra nyitott szerzőnek is tetszett volna.  De volt a lemezen saját több tételes darab, a Take A Pebble, Bach- és Janacek-átirat – Knife-Edge – és nem utolsó sorban egy gyönyörű rock-ballada, a Lucky Man, amely Lake védjegyévé vált.

1971-ben előbb a Tarkus rock-szvitjével nyűgözték el a világot, majd  Pictures of An Exhibition élő felvétele következett, amelyből már a Wight-szigeten is játszottak részleteket. Muszorgszkij: Egy kiállítás képei 5 tételének feldolgozásáról avatott zenetudósok állították, hogy jobb, mint az eredeti, vagy a Ravel-féle híres változat. Munkásságuk az 1972-es Trilogy-val, majd az egy évvel később megjelent Brain Salad Surgery-vel, rajta a 30 perces Karn Evil 9 horrorikus-fenséges háromtételes művel teljesedett ki. Ebben a darabban hangzik el az a mondat, amely szállóige lett koncertjeik elején: „Welcome back my friends to the show that never ends”. És minden bizonnyal sokan vannak, akik Emersonék nélkül sosem hallottak volna olyan kortárs zeneszerzőkről, mint Aaron Copland, Vaughan Williams, vagy Alberto Ginastera.

„Szabad zene volt, nem kényszerültünk arra, hogy háromperces dalokat alkossunk. Különböző műfajokat raktunk egybe, rockot, klasszikust, jazzt, folkot. Nem voltak korlátaink és ez lelkesítő volt” – nyilatkozta a La Repubblicának az együttes egyetlen életben lévő tagja, Carl Palmer. Ne feledjük persze, hogy az 1970-es évek első fele volt a prog-rock virágkora, amikor a műfaj legjobbjai egymást múlták felül meghökkentő kísérleteikkel, egész estét betöltő darabjaikkal, concept-albumaikkal a Pink Floyd-tól a Jethro Tullig, a Yestől az állandóan új formációkkal jelentkező King Crimsonig.

A trió első korszaka 1978-ban zárult le. Emerson filmzenéket írt – a legkiválóbb Dario Argento Infernója, szó szerint vérfagyasztó – Lake saját bandával próbálkozott, Palmer az Asiához csatlakozott. 1986-ban Emerson és Lake Cozy Powell-lel próbálta feltámasztani a triót, nagyszerű lemez lett, de egyedi kísérlet maradt. Végül 1992-ben jött össze újra az eredeti csapat és készítették el a Black Moon című albumot, amelynek hallatán a rajongóknak olyan érzése volt, mintha a fiúk csak kimentek volna egy kissé hosszúra nyúlt cigaretta-szünetre. Ebben az évben léptek fel először Magyarországon, majd 1997-ben másodszor is. A reunion azonban nem maradt tartós, és bár időről időre összejöttek egy-egy turnéra, 2010-ben végleg búcsút mondtak egymásnak. Az ELP története tragikusan végződött: 2016. március 11-én Keith Emerson főbe lőtte magát. Élettársa szerint idegsorvadás támadta meg kezét, és emiatt már nem tudott úgy a billentyűkön játszani, mint korábban, ez vezette őt a végzetes lépéshez.  Ugyanabban az évben, december 7-ig hasnyálmirigy-rák végzett Lake-kel, aki évtizedek óta küszködött kóros elhízással és alkoholproblémákkal.

Carl Palmer társai szellemi hagyatékának továbbvitelére  hozta létre az ELP Legacy-t. „Senki sem mondhatja, hogy cover band vagyunk. Alakíthattam volna olyan együttest, amelyben valaki úgy orgonál, mint Keith, vagy úgy énekel, mint Greg, de mi értelme lett volna? Nem igazolhattam volna ezzel a zenét, amit játszottunk, és nem alkothattam volna semmi érdekeset. A tegnap zenéje a tegnapé. Mai zenévé akarom változtatni, továbbra is előre akarok menni, ahogy az ELP is tette” – nyilatkozta a dobos, aki az idén márciusban töltötte be 70. életévét.

Szólj hozzá

progresszív rock kultúrtörténet Anglia Zene