A rock történetéről nagyon sokat elmeséltek már filmen, de arról, amely a 60-as évek New York-i undergroundjához kapcsolódott, nem eleget. Ezt a hiányt pótolja Todd Haynes dokumentumfilmje a korszak legendás zenekaráról, a Velvet Undergroundról.
Az Andy Warhol megálmodta együttes, amelyben egy írónak készülő amerikai egyetemista, Lou Reed, egy wales-i klasszikus és kortárs zenei hátterű, több hangszeren játszó muzsikus, John Cale és egy költői babérokra is pályázó német színésznő-fotómodell, Nico adott egymásnak nem éppen harmonikus randevút, mindössze 3 stúdiólemezével, és különleges performance-aival rendkívüli jelentőségű volt a 20.század avantgárd kultúrájában. Ezt a rendező is tudja, ezért ,mint mondta, nem volt szükség arra, hogy a Velvet Underground nagyságát bizonyítsa, sokkal inkább az érdekelte, hogy milyen volt a viszony az egyes tagok között (a fentieket Sterling Morrison gitáros és Mo Tucker dobos egészítette ki), és miként alakult ki az együttes mítosza.
Hayes rengeteg anyagot használt fel, koncert- és próbafelvételeket, a Warhol által készített filmeket, megszólaltatta a még élő tanúkat. Így próbálta rekonstruálni a 60-as évek alternatív kultúrájának történetét, amely még a lázadó kor nagy irányzataival és a „flower power” eszmeiségével is szembement. Valójában a VU volt az, amely a Doors, majd az Iggy Pop vezette Stooges-szal együtt a „sötét oldalt” igyekezett feltárni, miközben a „béke, zene, szerelem” szentháromságára esküdtek a legtöbben. Számukra a rock, Warhol szellemének megfelelően, művészi kísérlet, a valóságkeresés egyik eszköze volt. Az ifjúsági kultúra extremitásaiban vitték vásárra saját bőrüket, a drogokban nem csupán a tudattágítást, hanem sokkal inkább az önpusztítást, a rémálmokat látták, mindezt a végsőkig vitt szabad formában. Napvilágra hoztak olyan belső ellentmondásokat, szenvedélyeket, amelyek általában rejtve maradnak az emberek mély lelki rétegeiben. E megközelítésnek voltak lenyomatai olyan darabjaik, mint a már-már diagnosztikus pontosságú Heroin, a Black Angel’s Death Song, a szado-mazo Venus in Furs, vagy a testi-lelki erőszak mélybugyraiba vivő „zajzene”, a Sister Ray”. (Mellesleg az együttes neve egy korabeli sikerkönyvből származik, amely a szexuális szubkultúrákat tárta fel). Mint John Cale mondta, „megmutattuk, hogyan kell egyszerre elegánsnak és brutálisnak lenni”. Reed és Morrison nyersnél is nyersebb gitárjátéka, Tucker tompa, elemista dobolása, Cale idegtépő brácsa-hangjai, Lou és Nico más dimenzióból szóló éneke, az egyszerre szürreális, abszurd expresszionista és szókimondó szövegek mind széttört tükörképünk darabjai.
Előadásaik is ebben a légkörben fogantak, később irányt mutattak a komplex rock-színházakhoz, amelyek azonban soha nem merték ennyire kendőzetlenül bemutatni a lélek meztelenségét.
Haynes számára nem újdonság a rock-zene múltjának feltárása. 1988-ban ő készítette a David Bowie ihlette Velvet Goldmine-t, amely az 1970-es évek glam rock-jába vezette a nézőt, és ő rendezte az I Am Not Here című 2007-es filmet, amelyet Bob Dylan élete köré épített, miközben magát a Nobel-díjas költő-dalnok „arcait” hét különböző színész, köztük Christian Bale, Heath Ledger és Cate Blanchett személyesítette meg.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
