„Csak az győz meg, ami mindenki szemében beigazolódik, Csak az, amit senki sem tagad” – írta Walt Whitman legalább 160 évvel ezelőtt.

Február 15-től másodrendű állampolgár lesz, akinek csak két oltása van. Még jó, hogy nekünk Életemmel összesen 8 van, mert a „rendes” influenzáét is beadattuk magunknak. Tavaly tavasszal már egy vacak kínai után bárki megkaphatta korlátlan időre szóló védettségi igazolványt. De olyan bátor nem volt a málészájú szóvivő, illetve kenyéradója, hogy közölje: kötelező a harmadik oltás mindenkinek. Hová gondolsz, nem lehet még jobban magunkra haragítani a népet választások előtt. Pedig a lényeg ugyanaz, ha valaki nem venné észre.

Rövid időn belül hivatalból két cikket is olvastam a ránk váró metaverzumról. Amikor ilyenekkel találkozom, egyre gyakrabban gondolok arra, hogy tulajdonképpen mit keresek én a 21. században? Fiatal koromban 2026-ig tudtam elképzelni az életemet, akkor leszek 70 éves. De az, hogy az új évszázad miket hoz, még amúgy élénk fantáziámmal sem tudtam volna elképzelni. És nem sok mindent szeretek benne.

A kihívó nyilvános szópárbajra hívta vezérlőt, aki beosztottja útján megüzente, hogy beosztottakkal nem vitázik. Vajon ha az általa főnöknek tekintett rém hívná őt ki egy szóra, vagy inkább egy asszóra, mire hivatkozva zárkózna el? Hogy ő is csak a tengerentúli főnök beosztottja?

Lassan a magyar tv olyan mélyre süllyed, hogy az olasz focimeccsek mellett legfeljebb Columbo és Rex felügyelő nézhető. Az utóbbi tiszteletére a minap sonkás császárzsemlét reggeliztem, igaz, nem kellett szájjal elkapnom.

A vezérlő támogatásáról biztosította a narancshajú, fennhéjázó üzletember-elnököt, aki meg is bukott rendesen. Most a narancshajú, fennhéjázó bukott üzletember-elnök visszaadja a kölcsönt, remélhetően az eredményt is. Közben megtudtuk azt is, hogy az amazonasi esőerdők gyilkosa személyesen látogat Budapestre, hogy eszmetársát szolidaritásáról biztosítsa. Bár két legyet ütne a világ egy csapásra…

Több mint 45 évvel ezelőtt, amikor megkaptam a Jethro Tull Too Old To Rock and Roll: Too Young To Die című lemezét, nagyon rosszkedvű lettem tőle és nem is tetszett. Mint Tull-rajongó, később is mostohán bántam vele, ritkán hallgattam. Most egy nálam idősebb rajongótársam születésnapja kapcsán elővettem a négy és fél évtizedes bakelitet, és felfedeztem rejtett finomságait. Talán azért, mert már én is túl öreg vagyok a rock and rollhoz – legalábbis annak műveléséhez, amiről immár végleg lecsúsztam, - de még túl fiatal a halálhoz. És újra felfedeztem egy régi szokásomat: a munka melletti bakelit-időmérést. Az egyik délelőtt három LP alatt fejeztem be egy 6000 karakteres cikket. Azért még nem túl rossz a tempóm, így a 66. küszöbén.

Vérfagyasztó előadásban hallottuk az Anima Musicae-től Bartók Divertimentóját. A karnagy szerint a Mester ezt egy derűs pillanatában írta svájci mecénása vendégségében. 1939-ben. Hát ez a derű az utolsó tételben így hangzott: „Mulassunk egy jót utoljára, úgyis valamennyien megdöglünk.”

Korábbi felső szomszédunk minden vasárnap klopfolta a rántott húsnak valót, és a nap 24 órájában bármikor képes volt hangosan leejteni valamit. Új felső szomszédunk robotporszívózik minden vasárnap reggel, és a nap 24 órájában bármikor képes hangosan leejteni valamit. Legújabban pedig valaki minden este fél 7 és 7 között körülbelül 30 másodpercig a falat fúrja. Olyan ez, mint a Karinthy Frigyes fejében elinduló vonatok. Már gondoltam, hogy összefüggésben lehet a három hónappal korábbi, MÁV okozta fejsérülésemmel, de az orvos, aki kiszedte a varratokat, megnyugtatott, hogy minden teljesen rendben van. Kívülről legalábbis…

Folyamatosan rekordokat döntöget az új fertőzöttek száma. Hogy mindez miként jön ki, nem tudjuk, és semmi jel arra, hogy emiatt bármiféle korlátozást akarnának bevezetni. Az egésznek semmi más értelme nincs, minthogy rettegésben tartsák az embereket, és még jobban utálják egymást oltottak és oltatlanok. Ha már Soros és a migránsok lejárt lemeznek bizonyulnak.

Hollandiában élő barátommal 16 év után tértünk vissza egykori törzshelyünkre, amely füstös kocsmából szolid pizzázóvá vált, és felidéztük az itt el töltött órákat és az itt elköltött pénzt, amelyből talán több autót is vehettünk volna. Mégsem szégyelljük, hiszen sok érdekes emberrel találkoztunk és folytattunk hajnalig tartó, mélyreható beszélgetéseket, akikkel így együtt sehol másutt nem futhattunk volna össze. Nem is szólva a kizökkenthetetlen alkeszokról, és kiszámíthatatlan alkesznőkről, továbbá az odaadó pultoslányokról. Lehet, hogy közülük sokan nem is élnek már, mi még itt vagyunk, pedig sokan tettek fogadásokat annak idején arra, hogy meddig bírjuk. Olyanok is, akik már rég feladták az életet.

Imamalom-szappanopera legújabb rész: a boltoknak kötelező kiírni, hogy a kormány élelmiszerárstoppot vezetett be. Mormoljuk csak, amíg csak együtt nem lélegzünk vele, miközben már egy 250 grammos magyar vaj egy ezresbe kerül, amikor egy, az ehetetlenség határát súroló halkonzervet 400 forintért kínálnak, egy semmikülönös trappista sajt kilója 2200, egy 100%-os mondott gyümölcslevet 700-ért vesztegetnek. Megint ugyanazt játsszák el, mint az azóta is mantrázott rezsicsökkentést, ami, az összeset figyelembe véve, legfeljebb havi 1000 forintos megtakarítást jelent – nem személyenként, háztartásonként. És ezért legfeljebb egy kiló jobb fajta kenyeret kapunk, ha egyáltalán…Lassan bevezethetjük a magyar után második hivatalos nyelvnek a bégetést…

Minden zene szakrális – emlegették többen is Budapest új építészeti rémálmának nyitó koncertjén. Egyetértek – amennyiben Örökkévalónak tartjuk az Univerzumot, és a Zene az Univerzum hangjainak újjászületése az erre érdemesek agyában és lelkében. De ha már ennyire szentségelünk, akkor nem ártott volna egy olyan szentélyt megalkotni, amelyben tiszta akusztikai harmónia uralkodik. Ha a milliárdokból csak ennyire futotta, még nagyobb kár volt kiirtani a Városliget fáit és megsemmisíteni a madarak élőhelyeit.

És arra tud valaki meggyőző választ adni, hogy január 28-án reggel fél 7-kor mit keresett a Hold magasan a délre néző ablakunk felett, holott ilyenkor a nyugati oldalunkkal szembeni ház mögött szokott lenyugodni? Aztán negyedóra múlva rá is borult egy nagy, fekete szárnyú, virrasztó felleg…