Woodstock zseniális szervezője volt, munkájával bizonyította, hogy csodákra képes az, akinek megvan az akarata és fantáziája arra, hogy koncerteket, fesztiválokat szervezzen. Woodstock varázsát 53 éve sem tudta semmi elhomályosítani, nem is közel félmilliós nézőszám, hanem a légköre, üzenete, hangulata miatt.

Michael Lang akár könyvet is írhatott volna arról, hogy miként kell megszervezni egy fesztivált, amikor minden feltétel ellene szól, és mégis sikeres lesz. Így volt ez még egy hónappal a „három nap béke, zene, szerelem” előtt is. Az akkor 25 éves Langnek nem volt sem hírneve, sem komolyabb tapasztalata, sem kapcsolatai, amire pedig – legalábbis elméletileg – szüksége lett volna. De azért, mint ahogy egy, a Repubblicának adott korábbi interjúban elmondta, nem teljesen a semmiből jött. A beszélgetés Lang halálának másnapján, január 9-én jelent meg újra  a lapban.

„Miamiben éltem, több koncertet szerveztem ott, köztük a Miami Popfesztivált, amelynek fő sztárja Jimi Hendrix volt. Akkor értettem meg, hogy az én generációm kapcsolata a zenével más, mint az előzőké. Ekkor határoztam el, hogy valami nagyot szervezek.

Akkoriban rendeztek úgynevezetett „Sound-Out”-okat, idillikus vidéki rendezvények voltak, az emberek letáboroztak és ott tölthették a hétvégét. Úgy gondoltam, így lehet igazán zenét hallgatni, rendőrség, ellenőrzések, és más feszültségek nélkül. Ez volt az alapja a nagy rendezvénynek.”

Az első, aki csatlakozott Langhez Woodstock építésében Artie Kornfield volt. Lemezkiadó volt, de már az 50-es évektől benne volt az iparágban, mint sikeres zenész. Barátok lettek, és Kornfield anyagilag is támogatta Langet.  Őt követte Joel Rosemann és John Roberts, két jó családból származó fiú, akiknek volt elkölteni való pénzük és szerettek volna valami új dolgot csinálni. Az egyik ügyvéd volt, a másik a pénzügyi világban dolgozott, de egyik sem érezte jól magát munkájában. 1969 elején hirdetést tettek közzé a Wall Street Journalben a következő szöveggel: „Fiatalemberek korlátlan tőkével várnak törvényes és érdekes ötleteket új üzletekhez.” Hétezer választ kaptak, a többségük bűnöző és szélhámos volt, de Lang és Korfield is felfigyelt rájuk.

„Rosemann és Roberts nem tartoztak az ellenkultúrához, sem pedig a zene világához. Csupán gazdagok voltak és beruházási lehetőséget kerestek. Mind fiatalok voltunk, és mind nagyon mások. Joel és John „normális” srácok voltak, a velük való kapcsolat nem volt könnyű, különösen nem az elején. De elszántságuk és az üzleti életben való jártasságuk nélkül sosem értünk volna révbe. Artie és én először azt javasoltuk nekik, hogy fektessenek be egy új hangstúdióba a New York közelében lévő Woodstock-ban. Nem voltak túl lelkesek, de amikor felvetettem, hogy a megnyitóra hívjuk meg Bob Dylant, azt mondták, hogy legyen inkább egy fesztivál. És el is kezdtünk azonnal dolgozni.”

Valójában Woodstock soha nem volt Woodstock-ban, már az első elképzelés is a várostól 70 km-re volt onnan: Walkillben, a Howard Mills ipari parkban. „Meg is állapodtunk a lefoglalásában 10 ezer dollárért, majd elkészítettük az első hirdető plakátokat. A helybeliek azonban féltek a várható tömegtől, és a város visszavonta az engedélyt. Július elején még nem volt helyszínünk! Bethelben azonban egy moteltulajdonos család fia, Elliott Tiber összehozott valakivel, aki bemutatott Max Yasgurnak és ő felajánlotta birtokát a fesztiválra – egy nappal azután, hogy elvesztettük Walkillt. Az eset nagy visszhangot kapott a sajtóban, amely innentől kezdve minden lépésünket követte.”

Hihetetlenül rövid idő alatt kellett mindent előkészíteni. „Fel kellett szerelni egy telefonvonalat, akkor még nem volt sem mobil, sem internet. Fel kellett készülnünk 200 ezer ember szállítására, az élelmezésre, a szemetelésre, a vízellátásra, nem is szólva az elektromos technikákról, a hangosításról. Háromszázan dolgoztunk napi 24 órát, és a helyiek közül nem mindenki örült a várható hippi-áradatnak.”

A fesztivál pénteki napon kezdődött, de már kedden 50 ezren voltak a környéken. „Előzetesen 130 ezer jegyet adtunk el, segítettek nekünk a Hog Farm Wavy Gravy vezette hippi-kommuna tagjai. Még New York-ból ismertük őket, ők feleltek a biztonságért, a táborhelyekért és ők állítottak fel egy konyhát. Sok mindent engedély nélkül építettünk fel, és hogy ne tartóztassanak le, én is hippinek adtam ki magam.”

A szervezők tárgyaltak Abbie Hoffman Yippie-mozgalmával, az ellenkultúra politikai szárnyával is. „Vitáink voltak az underground világgal, mert azt gondolták, hogy a fesztivál nem az ellenkultúra kifejezéje, hanem kereskedelmi ügylet. Azzal én is egyetértettem, hogy aki pénzt fektetett bele, az keressen is rajta valamennyit. A kiadásokat 200 ezer dollárra terveztük, és úgy gondoltuk, hogy a 6 dolláros jegyekkel már 75 ezer nézőnél nyerünk rajta. De aztán mindenki elkezdett több pénzt kérni, és a kiadások lassan kicsúsztak a kezünkből.”  Miért lett mégis ingyenes a fesztivál? „Mert fontossági sorrendet kellett tartanunk. A jegyeket kezdettől fogva nem tudtuk ellenőrizni, nem tudtunk időben kerítést felállítani. Így az lett a legfontosabb, hogy az emberek jól érezzék magukat, legyen meg a szükséges kényelmük és szóljon a zene. Voltam egy sor koncerten, amelyek erőszakba torkolltak éppen azért, mert sokan jegy nélkül akartak bejutni. Ezt el akartuk kerülni.

Mivel kezdettől fogva tudtam, hogy a gyerekek jegy és pénz nélkül jönnek, és hogy nem tudtunk volna olyan rendszert kiépíteni, amellyel ellenőrizni tudtunk volna ekkora tömeget, ezért úgy döntöttem, hogy nem engedjük be a rendőrséget a fesztivál területére, hogy mindenki felelősséget érezzen önmaga és mások iránt. És a maga módján ez működött is. Azért is, mert békés kulturális esemény volt és nem politikai. Sokan szerettek volna teret adni a politikának is, köztük volt Abbie Hoffman. Végül Abbie-vel ésa többiekkel az East Village-ben találkoztunk és megállapodtunk, hogy írnak egy „túlélési útmutatót” a gyerekeknek, és felállítanak egy segítő sátrat. Később Hoffmantól származott a „Woodstock-nemzedék” kifejezés.”

Elérkezett a nyitás napját, és teljes káosz uralkodott. Többen jöttek, mint azt a szervezők gondolták, szinte minden odavezető út megtelt. „Csak gyalog lehetett odajutni, több kilométer gyaloglással, mindenütt össze-vissza parkoló kocsikat lehetett látni az utakon. Más fesztiválokon a zenekarok rendszerint megérkeztek, játszottak és elmentek, Woodstock-ban viszont sokan ott maradtak végig. Mivel csúsztak a programok, éjszaka is játszottak és a színpadokon aludtak. Akkor a bandák más kapcsolatban voltak a közönséggel, mint ma. Nem voltak sztárok, mélyen beleágyazódtak az ellenkultúrába, ők testesítették meg a közönség vágyait és álmait.”

Sok legenda született arról, hogy kik utasították el Woodstock-ot. Lang leszögezi, hogy nem is volt szó a Beatles és a Rolling Stones meghívásáról. „Egyetértettünk abban, hogy ha Stones-t meghívjuk, akkor az egész róluk szólt volna, a Beatles pedig már évek óta nem koncertezett. Én próbáltam rábeszélni John Lennont, de nem sikerült. De nemet mondott Bob Dylan, a Led Zeppelin és a Doors is.”

Woodstock-ot világméretű eseménnyé Michael Wadleigh filmje tette. „Még ma is elképesztően hat. Michaelnek sikerült nemcsak az eseményeket visszaadni, hanem az érzelmi részét is. Aki látta, annak kicsit olyan volt, mintha maga is ott lett volna.”

Michael Lang természetesen ma is nagy szeretettel emlékszik a zenére. „Nagy örömet okoztak mind, különösen Ritchie Havens, Country Joe McDonald, vagy a Crosby, Stills and Nash trió. Csodálatos volt bemutatni a világnak a Santanát és hallgatni Joe Cocker szenvedélyes énekét. És Jimi Hendrix zárókoncertjét a Star Spangled Bannerrel. Számomra a legvarázslatosabb koncert a Sly and the Family Stone-é volt. Soha nem éreztem egy zenekar és a közönség közötti ennyire intenzív kapcsolatot.”

És persze ott volt a többi legendás fellépő: Alvin Lee káprázatos szólói a Ten Years Afterrel, Janis Joplin, a Creedence Clearwater Revival, a Grateful Dead, Joan Baez háborúellenes dalai, a Jefferson Airplane, vagy a Who  Tommy-előadása.

Mi maradt meg a hippi-generáció álmából? „Úgy gondolom, hogy az akkori ideálok ma is érvényesek, a „béke és szerelem” egyszerű szabálya szerint élni alapvető az emberi lélek számára. És hihetetlen, hogy az a három nap mi is visszhangzik, és nemcsak a korabeli gyerekek, hanem sok mai fiatal szívében is.”