Láttuk a Ne nézz fel című Netflix-robbantó filmet, és rögtön lefordítottuk kis hazánkra. Végveszély közeledik, de felkent vezetőinket csakis saját imázsuk és bizniszük érdekli, komoly tudósokból celebeket akarnak csinálni, és ha feltámad bennük a lelkiismeret, elhallgattatják őket. Legfőbb ember jobban hisz sarlatánoknak, mint szakembereknek, és amikor kiderül, hogy a végveszély elkerülhetetlen – mert az utolsó pillanatban mindent megoldó hősök csak Hollivudban léteznek – mentik az irhájukat, de még nem tudják, hogy számukra sincsen menekvés, őket is felfalják a soha nem látott hibrid, vagy inkább génhibás szörnyszülöttek. Nekünk még üstökösre sincs szükségünk, hogy a vesztünkbe rohanjunk, de arra mérget vehetünk, hogy mielőtt összedől minden, vezérlőnk már árkon-bokron túl lesz, szarban hagyva hűséges tányérnyalóit.

„Ó, kapitány, kapitányom, a bősz út véget ért/A hajó minden bajt kiállt, s mi elnyertük a célt” – írta Walt Whitman Abraham Lincoln halálára. Őt olvasom mostanában. Egy gyászvers lett a lázadás, a szolidaritás szimbóluma hála a mozinak, és a mozi egyik legzseniálisabb és legdepressziósabb ripacsának.

Kiplakatírozták az árstopot, és az érintett termékek listáját. Azt azonban nagy bölcsen nem írták ki, hogy mibe is kerültek ezek a termékek 2021. október 15-én. Akkor ugyanis kiderült volna, hogy ismét át vagyunk verve, mint a rezsicsökkentéssel. Azt azonban látjuk azóta is, hogy folyamatosan megy fel az ára mindennek. A szomszédos nagyáruházban most már mind a császár, mind a vizes zsemle egyaránt 45 forintba kerül (azelőtt 39 és 30 volt), a burgonyás parasztkenyér fél kilóját 650-ért vesztegetik, a trappista sajt kilója 1930-ról 2090-re emelkedett, a Theodora ásványvíz egyik napról a másikra 90 helyett 119 lett, míg 750-ért kínálják akcióban a mag nélküli szőlőt, ami nemrég még 650 volt, miként akcióval akarták eladni a Szeretem Hazai vajat is, 650 helyett 680-ért, majd pár nap múlva 750 lett. Karácsonykor vettünk utoljára Ráma sütőmargarint, 250 g-osat 400 forintért. Most ugyanez 550. De nem jobb a helyzet a közeli legmagyarabb áruházban sem. Azt az alpesi kenyeret, amit az év elején még 420 forintért vettem, jelenleg 560-ért lehet megkapni, A magyar alkoholmentes sör ára hirtelen 30, a baracklekváré 200 forinttal emelkedett. És ha már a KSH is beismeri, hogy januárban 7, 9%-kal nőttek az árak, vajon februárra mit hoznak ki?

 És továbbra is kísértenek az áthallások. A Vígszínház Kabaré-előadásában, amely nyomasztóbb, mint Bob Fosse filmje – Szilágyi Csenge a szemünk láttára szinte belepusztul Sally Bowles-ba – a lopakodó toborzástól a mindent elborító „nemzeti eszméig” ismét itthon érezhettük magunkat. De legalább a közönség nem tapsolta meg a holnap-dalt, amelyet az első felvonásban egy nézőtérről induló kisfiú énekelt, majd a másodikban az egész társulat, karlendítéssel. Még emlékszem arra, amikor a rendszerváltás után alig néhány évvel liberális értelmiségi körökben megkongatták a „weimarosodás” vészharangját, amelynek a vége Németországban az „erős ember” hatalomra jutása, az „egy nép, egy haza, egy vezér” elve. Senki sem vette őket komolyan. Még akkor sem, amikor már kiadták az „egy a tábor, egy a zászló” jelszót, és akkor sem, amikor megtudtuk, hogy „a haza nem lehet ellenzékben…”

Február 3-án reggel lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy vajon miért reggel 7-kor tartják a kormányinfót. Elindultak a találgatások: a vezérlő gyógykezelésre indult a Krim-félszigetre, a vezérlő politikai menedékjogot kért Moszkvában, újjáalakult a Szovjetunió és Magyarország tagköztársaságként csatlakozott, kiléptünk a NATO-ból és megtámadtuk Ukrajnát i tak dalse, ahogy ezt a művelt keletnémet mondta volna. Erre kiderül, hogy a málészájú szóvivőnek aznap sok dolga van, de nem akarta egymás után harmadszor is lemondani a média tájékoztatását. Hát ember az ilyen?

Margit kórház, járóbeteg-rendelés. Havonta járunk oda kontrollra 89 éves Édesapámmal. Az épületben már fél éve rossz az egyik lift, most a másik is elromlott, a betegek csak a teherlifttel közlekedhetnek, de az is akadozik. Ugyanebben az épületben egyetlen betegeknek fenntartott WC működik, az is a negyediken, aki nem tud felmenni, csinálja össze magát. A többit legalább fél éve csinálják, csempézik, festik, szerelik, de körülbelül olyan tempóban, mint a drága emlékű Alfonzó az én vagyok Jeromosban. Egy hónapja még legalább volt a negyediken egy kávéautomata, kiváló capuccinóval és forró csokival. Most már az sincs, mert éppen javítják a vizesblokkot, ahonnan a vizet kapta. Ja, hogy a magyar egészségügyben, minden nagyon gromek? Hát persze, aki mást mond, az büdös liberáljudeogyurcsánysorosbolsevista…még szerencse, hogy néhány doktornőnek és nővérkének kifejezetten jó feneke van.

Kiérdemesült focista megdobta néhány milliárddal kiérdemesült diszkós csatlósát, hogy ünnepi filmet készítsen a Lánglelkűről, aki ugyan migráns volt, mégis legnagyobb nemzeti költőnk lett. A Lánglelkű soha meg nem talált hamvai már aligha forognak soha meg nem talált sírjában, hiszen 173 év alatt annyiszor vették nevét szájukra arra érdemtelenek és annyiféle hamis imázzsal ruházták már fel, hogy eggyel több vagy kevesebb mit számít? Ellenben egyre többen sírják vissza a hajdani joviális-bajuszos-rettegett kommunista kultúrpápát, „neki legalább volt műveltsége és ízlése” felkiáltással. Ha a világszerte elismert magyar mozis szakmában lenne még egy szemernyi becsület és büszkeség, az operatőrtől a legkisebb díszlettologatóig hülyét kellene csinálni a kiérdemesült diszkósból, hogy zokogva, ruháit megszaggatva rohanjon el és tartson életfogytiglan bűnbánatot.

Olvasom, hogy Fáscuki Marci egy nap alatt 30 milliárd dollárt vesztett a tőzsdén.  Száz évvel ezelőtt egy magára adó úriember ennek  százmilliomod részének elvesztését követően utoljára elénekelte a „hej, ripityom, ripityom, elúszott a vagyonom” kezdetű nótát, majd főbe lőtte magát. Marcink legfeljebb azon búslakodhat, hogy immár a világnak csak a 12. leggazdagabb embere. Hogy is mondja Gyuricza órás Az ötödik pecsétben? „És akkor nem hal meg?”

Olvasom azt is, hogy az áprilisi választásokra 270 párt jegyeztette be magát. És az jut eszembe róla, hogy 1993-ban, boldogult Kuríros korunkban néhány kollégával, akiknek már akkor sem tetszett a rendszerváltásnak nevezett vircsaft, azon töprengtünk, hogy bejegyeztetjük magunkat pártként, mert annyit mi is érünk, mint azok, és ha nem jutunk be a parlamentbe, legfeljebb felvesszük a párttámogatási lóvét, és osztozunk. De aztán végül letettünk e nemes szándékról, mert rájöttünk, hogy nem vagyunk eléggé „gecik” ahhoz, hogy politikusok lehessünk.

Tavaly decemberben a NAV pánikszerűen közölte, hogy vállalkozásomat átnyilvánították havi ÁFÁ-snak, ezért még az ünnepek előtt le kellett perkálnom a januárban esedékes összeget. Kibírtam, és erre készültem, mire könyvelőm azzal az örömhírrel várt, hogy újra visszaminősítettek negyedéves ÁFÁ-ssá. Most már biztos, hogy az év végi költségvetési hiány miatt volt szükség az én néhány százezer forintomra…

A vezérlő már megint levelezik. Most azt akarja elhitetni szerinte szelektív amnéziában szenvedő alattvalóit, hogy a 13. havi nyugdíjat a két lábon járó Sátán szüntette meg, holott a pénzügyi világválság idején döntött a két lábon járó Sátán utóda, hogy erre most nincs pénz. És a szelektív amnéziában szenvedő alattvalók közül sokan még arra is emlékeznek, hogy a vezérlő köszönetet mondott fent nevezett utódnak, hogy nem egy csődbe ment országot kellett átvennie. Lehet, hogy hagyni kellett volna akkor, hogy következzen be az államcsőd, azzal úgysem tudott volna a vezérlő és vezéreltjei mit kezdeni és már régen a hírüket sem hallanánk. És akkor legfeljebb száműzetésből levelezhetne a nénikéjével…

Mostanában furcsán válogatom ki a hallgatandó lemezeket. A minap néztünk egy természetfilmet az afrikai nagy hasadékról, amelyben többször felbukkantak kaméleonok. Nekem meg beugrott – nem, nem David Bowie, hanem a Creedence Clearwater Revival, „You are changing Your face, like a chameleon…” . Agyamban több tízezer dal van, amelyek bármikor előhúzhatók. Másnap persze előkaptam a Pendulum című albumukat. Valamikor, úgy 45-50 éve, én is tudtam úgy ordítani, mint J.C.Fogerty, vagy legalábbis hasonlóan, és imádtam Kredencet énekelni, de a mai vokálkapacitásommal aligha mernék kiállni. De hallgatni ma is gyönyörű…

Vajon miért az ébresztőóra csengése utáni negyedórában alszom a legjobban?