Írolvasgondol

Családi program tavasszal Nyiregyházán, dinóparkkal, szuper állatkerttel – dobta be az ötletet még tavaly év végén egyik családtagunk. Egy kicsit kétkedéssel fogadtam az ötletet: egy állatkertért oda-vissza 500 km-t utazni, pláne két kicsi gyerekkel, no meg dinópark is van Budapesthez közel. De mivel az egész család lelkesedett, én sem akartam  ünneprontó lenni.

Most már azt mondom, kár lett volna nem elmenni. Már az Állatpark kellős közepén álló Hotel Pangea is élmény volt, a hallban elhelyezett, két emelet magasságú Életfával, amelyen egyszerre láthattuk a Kárpát-medence egymillió éves evolúcióját, lenyűgöző és félelmetes mesefigurákkal. És már ez a látvány is belehelyezett bennünket egy olyan természeti múltba, amelynek már csak a maradványait tudjuk megőrizni. A szálloda előtt egy velociraptor fogadott minket, hátul a játszóteret belakták a legkülönbözőbb dínók a T.Rex-től a Triceratopsig. Még éppen csak iskolások voltak a fiaim, amikor bejött a Jurassic Park című mozibűntény, és a főszponzor cég minidínókkal etette be a gyerekmenü-fogyasztókat.

Nem hittem volna, hogy ez az őslény-őrület még az unokáimat is magával ragadja, a négyéves Gáborka egyik kedvenc esti meséje a dínók története. No de azért az igazi élmény nekünk felnőtteknek az élő állatok, amelyek, ha nem vigyázunk a Föld ökoszisztemájára, néhány száz év múlva a legendás sárkányok sorsára jutnak. Itt, ha nem is tudták rekonstruálni élőhelyüket, sokkal nagyobb területen, szabadabban létezhettek, mint egy átlagos állatkertben.

„Milyen állat ez, Jenőke?” „Ce-ca” – klasszikus párbeszéd a Keménykalap és krumpliorrból. Hát az Állatpark nem szűkölködött nagy macskákban, voltak leopárdok, párducok, tigrisek, oroszlánok, de a szépségdíjat a fehér tigris vitte el számomra. Régóta gondolom úgy, hogy az orrszarvú olyan csúf, hogy már szép, és nyilván így gondolkodnak e súlyos vastagbőrű hátára rászálló rigók is. Látszik, hogy imádom a focit, mert amikor megláttam a zsiráfokat, egyiket- másikat el tudtam volna képzelni centerként a Milanban, Ibrahimovic-mezben. A kicsiknek viszont talán a világot két lábra állva szemlélő szurikáták és a fáról fára fürgén lendülő majmok tetszettek, de nem féltek a gorillától sem. No és a fenséges fehér farkas, akit Gergő unokám „va-va” felkiáltással üdvözölt, igaz, ezt a legtöbb állatnál elsütötte apja, vagy nagyapja nyakában ülve.

Még soha nem láttam Spielberg Cápáját, pedig mostanában sűrűn adják tv-ben is, de valahogy sosem rokonszenveztem ezzel a műfajjal. Az akváriumban viszont most egészen közelről lehetett megszemlélni a tengerek ezerfogú fenevadját – jó, hogy köztünk volt a vastag üvegfal…Életem első nagy akvárium-élményét 13 éves koromban kaptam Livornóban, ott főleg a zord tekintetű muréna és egy óriáspolip tette rám a legnagyobb benyomást. A cápaház felett viszont egy valóságos esőerdőn keresztül mehettünk át, több emelet magasban függőhidakon, ember nagyságú zöld levelek, végtelenül tekergőző indák között. Amikor napjainkban annyit beszélünk a „Föld tüdejének” esztelen pusztításáról, egy ilyen „üvegházzal”, amely sokkal élőbb, mint a korábbi állatkerti pálmaházak, megértethetjük, hogy mennyire fontos a biosokféleség, mennyire egymásra utaltak a vizek, a növények, az állatok.

A Viktória-ház viszont a hüllőké, óriás teknősök, több méteres anakonda, kígyók, kaméleonok és persze krokodilok, amelyek közül az egyiket „mosolyogni” láttuk. Emlékszem, amikor több mint 40 éve elvittek bennünket Kubában egy krokodilfarmra és hosszú percekig néztük a mozdulatlan „ridikülöket”, míg azok végre egy apró életjelet adtak magukról. Aztán meg eszembe jutott, hogy Andris fiam még óvodás volt, amikor egyszer arra lettem figyelmes, hogy a francia Alouette, Jolie Alouette című gyerekdal dallamára így énekelget: „Krokodilszáj, kicsi krokodilszáj”.

A medvéket mindannyian szeretjük, és mivel tél vége volt, a jegesmedve keresésére indultunk. Akkor már kezdtünk elfáradni, Életem okosórája már több mint 10 ezer lépést mutatott, de csak újabb és újabb jelzőtáblákhoz értünk. Aztán felvilágosítottak minket, hogy a jegesmedvét ideiglenesen a barnamedve területére helyezték át. Elvonszoltuk magunkat oda, ahol kiderült, hogy a barnamedve területét is áthelyezték. Ekkor feladtuk.

De ez volt az egyetlen csalódásunk. És még nem szóltunk a bölényekről, a tevékről, az elefántokról, a számtalan madárról, a pelikánokról, a pompázatos pávákról, a sasokról és a keselyükről, az egész utunkat végig kísérő apró énekes madarakról. Jó volt egy kicsit együtt lélegezni az állatok nagy családjával, amelynek, akár tetszik, akár nem, mi is tagjai vagyunk, és nem is biztos, hogy mi vagyunk a teremtés koronái. És másnap reggel még egy csodás napfelkeltét is kaptunk a Sóstó felett...