Írolvasgondol

Az élet egyszerűbb lenne, ha az ördög vagy valamelyik rokona nem találták volna fel azt a bűnt, amelyet nem neveznek meg, de mégis árthat.

A szerelmi élet tele lenne virágokkal és sokszínű örömökkel. A hűtlenség békében zajlana. A szeretőknek nem kellene kitalálniuk mindenféle stratégiákat, hogy találkozhassanak és hogy megindokolják, miért nincsenek otthon.

A bevallás egészségesebb lenne és kevésbé kockázatos. Az igazság kimondása nem mindig szép. Képzeljétek el, amint egy férj azt kérdezi a feleségétől: „Hol voltál, drágám?” És ő azt feleli: „A szeretőmnél drágám.” Ő pedig olvassa tovább az újságját, és mintegy mellékesen odaveti: „Bocs a kíváncsiságért, csak a tudni akartam.”

Szent Pál határozta meg a legjobban ezt a mulasztást: „Rosszat cselekszem, amit nem akarok, és nem cselekszem a jót, amit szeretnék”.

Ártatlan vagyok, az élet nézője vagyok, és nem vádolhatnak semmivel. Így könnyű. De a keresztény vallás bűnnek tekinti a mulasztást, szándékos cselekvéshiánynak.

Látok egy igazságtalanságot és nem mondok semmit. Nem reagálok. Eltávolodok. Félrehúzódom. A lelkiismeretemmel elintézem. Történeteket találok ki. Egy írónak ez könnyű, ez a munkája, hogy elhitesse: történetei igazak.

Tehetnék jót és nem teszek. Kihagyom annak a lehetőségét, hogy jó, odaadó, humánus, nagylelkű legyek. Ez is egy választás.

Hazámban sok a koldus, vannak, akik hivatásosok, és vannak, akiknek valóban segítségre van szükségük. Benyúlhatnék a zsebembe, adhatnék nekik 20 eurót, nem tenne tönkre, és mégsem teszem meg. Mulasztásból. Vagy egy másik példa: a média tele van az illegális migrációról szóló hírekkel. Nagyon sok mindent tudok a témáról, mégis kényelmesen ülök a diványomon és nem teszek semmit.  Tudom, hogy nem tehetek sokat ez ügyben, de mint állampolgárnak, kötelességem lenne mindent megtenni azért, hogy megváltozzanak a dolgok. Írhatnék, magyarázhatnék, ajánlhatnék megoldásokat. De inkább nem teszek semmit.

A mulasztás hasznos is lehet. Például egy barátságban. Nem mondok el valamit a barátomnak, hogy meg ne bántsam, hogy fel ne kavarjam a lelkét. Ezzel bűnt követek el egy erkölcsi törvény értelmében. Tegyük fel, hogy tartós barátság fűz össze egy orvost és egy újságírót. Az orvos felfedezi, hogy az újságírónak rákja van. Meg kell-e neki mondani az igazságot, vagy pedig megnyugtatni és eltitkolni a bajt?

Tegyük fel, hogy meg kell mondani az igazságot. Ebben az esetben a páciensnek kétféle reakciója lehet. Megköszöni barátjának, hogy elmondta, és a kezelést választja. Vagy pedig rázúdítja a dühét és azt gondolja róla, hogy rossz barát, hogy mekkorát tévedett kapcsolatukról, és lehet, hogy most örül, hogy nem ő hal meg előbb. De azt a reakciót is kiválthatja, hogy a beteg nem akarja, hogy barátja lássa az ő pusztulását és inkább megszakítja vele a kapcsolatot. Vagyis eltitkolja előtte az igazságot, amit úgyis tud.

De vajon meg kell-e mondani egy halálra ítélt embernek, hogy csak néhány hete van hátra? Nincs értelme. Ebben az esetben a mulasztás kötelesség.

Azok, akik sportot űznek az elhallgatásokból, a politikusok. Ha megmondanák a teljes igazságot a választóiknak, soha nem választanák meg őket. A politika a hazugság művészete, amely üres frázisokból és ígéretekből áll. A látvány-társadalmat, amelynek lényegét Guy Débord fogalmazta meg 1967-ben, Olaszországban Silvio Berlusconi állította színpadra, és ezzel számos politikustársát ihlette meg Európában, de még Amerikában is.

Az írók eltorzítják, átalakítják a valóságot, majd a végtelenségig újra kitalálják. A legfontosabb, hogy önmaguknak ne hazudjanak, és a mulasztásaikat ne fedje a feledés homálya.