Írolvasgondol

Nyílik az ajtó, Paul lép be rajta. Karja felkötve. Meghajlik Simone, majd Daluére előtt.

-Kérem, bocsássanak meg, mint látják, nem tudok kezet szorítani Önökkel. Egy buta kis baleset ért tegnap este, amikor jöttem ki a kápolnából. Nem nagy ügy. Egy hét alatt rendbejön.

Daluére meglepődik. Egy pillanatig sem gyanakodott a fiatal építészre. Haragja annál nagyobb. Simone-nak nincs mentsége. Fenyegetően néz a feleségére és úgy tesz, mintha aggódna.

-Remélem, látta orvos?

-Nem. Nem érdemes. Egy kicsit megsérültek az ujjaim, ez minden. Huzat volt a kápolnában, és az ajtó becsapódott. Nem volt már időm elkapni a kezemet. Szerencsére befejeztem a munkát. Holnap elutazom. Ezért is jöttem egy kicsit korábban…

Simone-hoz fordul:

-Meg akartam köszönni a vendégszeretetét…nagyon jólesett, egy kicsit tán vissza is éltem vele.

Daluére karon ragadja:

-Én pedig tanácsot szerettem volna kérni Öntől, csaknem elkéstem vele. Jöjjön! Valamit meg kell mutatnom Önnek a dolgozó szobámban.

Simone utánuk szalad.

-Nem isznak valamit?

-Később – mondja Daluére gorombán.

Félig becsukja az ajtót és úgy tesz, mintha keresne valamit a papírjai között.

-Enyje! Hová tettem ezt a tervet,..Tudja, a feljegyzések, a rajzok…a levelek…nem erősségem. Nem nagyon szoktam tollat fogni. Az ostorral jobban tudok bánni.

Megragadja az ostort és látszólag gépiesen meglengeti. Paul tartja magát, de látszik rajta, hogy megrettent. Daluére odamegy az ajtóhoz, becsukja. Ám ugyanebben a pillanatban Simone hangja hallatszik:

-Hogyan? Ön is?

Daluére megmerevedik. Paul is odamegy az ajtóhoz. Látják, hogy a nappaliba belép Antonin. Neki is fel van kötve a karja. Daluére ledobja az ostort egy székre és eléje megy.

-Mit jelentsen ez?

-Ne ijedjen meg – mondja Antonin – Semmiség az egész, de azért eléggé fáj. Elestem. Nem lenne szabad bepasztázni a lepcsőket. Kicsúszott alólam mindkét lábam…A karommal akartam magamat megtartani és kificamodott a csuklóm.

Észreveszi Paul felkötött karját.

-Nahát, ön is?!

-Nekem az ajtó volt a végzetem – mondja Paul.

Daluére figyeli őket. Most már nem ért semmit. Megérkezik a másik két vendég is. Hangjuk behallatszik az előszobából.

-Csak Ön után, plébános úr.

-Menjen csak, kérem.

Nyílik az ajtó. Elsőként a pelerinbe burkolózó pap lép be. És mögötte Vincent. Jobb keze beközve.

-Adja ide a pelerinjét, plébános úr – mondja a szobalány és segít neki megszabadulni a kabáttól. A papnak vastag kötés a jobbkezén.

-Egy kis úti baleset, asszonyom. Ismeri a kocsimat, olyan vén, mint én. Visszacsapott a kurbli. Szerencsére nem törött el egyetlen csontom sem.

-Nekem meg sikerült megvágnom magam egy késsel. Ostoba dolog – mondja Vincent.

Daluére nem tehet mást, sorban megszorítja vendégei bal kezét.

-Micsoda furcsa sorscsapás! – nevet Antonin – Lambert úr kezére rácsapódott a kápolnaajtó, én meg elcsúsztam a lépcsőn.

-A sorozatok törvénye – jegyzi meg Vincent.

-Azt hiszem, ma le kell mondanunk a játékról – szólal meg a pap – de koccintani azért tudunk. Legfeljebb elfelejtjük apró kis bajainkat.

Simone tölt, a pap felemeli poharát:

-Mindnyájunk jó egészségére! – mondja – és ez a jókívánság most valóban aktuális.

Egy órával később a négy férfi már útban volt hazafelé. Antonin és Vincent sietve szedik le kezükről a kötést.

-Paul, ugyancsak melegünk volt! – mondja Vincent.

-Nem volt rá más mód – mondja Antonin – Daluére valóságos vaddá válik, ha a büszkeségéről van szó.

-Képzelje magát a helyébe – jegyzi meg a pap.

-Tudom – szólal meg Paul – hogy hibáztam. De nagyszerűek voltak mindhárman.

-A plébános úr ötlete volt – mondja Vincent.

-Velem valóban megtörtént ez a baleset. Ez adta az ötletet. A Gondviselés néha teljesen váratlan eszközöket használ…viszonzásul, kedves Antonin, megkérem, vigyen haza a kocsimon.

Antonin beszáll a pap öreg tragacsába, Vincent megforgatja a kurblit.

A pap belekarol Paul-ba és a fülébe súgja:

-És most felejtse el Simone-t. Ez mindkettőjük számára kemény lecke volt. Ígérje meg, hogy nem ír többet neki.

-Ígérem.

Paul felnéz a házra. Egy szobában ég a lámpa.

-Menjünk – sóhajt a pap.