A New York-i Wechsel-család Ros Hásána idején minden évben száznál is több üdvözlő lapot küldött szét és körülbelül ugyanennyit is kapott.
Wechsel úr ezért nem is csodálkozott, amikor megkapta egy bizonyos Schwartz úr lapját: „Az új év alkalmából a legjobbakat kívánom az egész családjának. Mazel tov, jó egészséget. I. Schwartz”.
Ki lehetet ez a Schwartz úr? Wechsel úr nem tudott rájönni. De az újévi jókívánság mindig jól jön, válaszoljunk Schwartz úrnak: „Az új év alkalmából a legjobbakat kívánjuk. Hozzon az Ön számára békét, boldogságot. A Wechsel család.”
Elküldték a lapot Schwartz úrnak és nem foglalkoztak mélyebben a dologgal. Lehet, hogy valami félreértésről van szó, hacsak nem az történt, hogy valamelyik szimhán odaadta a névkártyáját egy szimpatikus úrnak, a nevét azonban nem jegyezte meg. De Wechselné asszony és a gyerekek sem tudták, kit takar a Schwartz név. Hamar el is feledkeztek róla.
De a következő évben újra megérkezett a lap. „A legőszintébb jókívánságaimat küldöm. Legyen örömmel és vidámsággal teli új évük. I.Schwartz.” Ez alkalommal egy kicsit hosszabban nézegették a borítékon a feladó címét, de ez sem segített. Kis gondolkodás után úgy határoztak, hogy úgy cselekszenek, mint az előző évben.
„Shana tova, jó egészséget kíván a Wechsel család”.
Egy év múlva már meg sem lepődtek, amikor megkapták Schwartz úr lapját. „A legjobbakat kívánom Ros Hásánára. Teljesüljön az új évben minden kívánságuk.”
Wechselék ezután Ros Hásáná idején évről évre megkapták Schwartz úr lapját, amire néhány nap múlva válaszoltak.
Az idő teltével Schwartz úr szinte a család barátjává vált, ismeretlenül is rokonszenvesnek tartották.
Néhány évvel később, egy héttel Ros Hásána előtt, a családok, a barátok és ismerősök címlistáját nézegetve Wechsel úr úgy döntött, hogy most ő küld elsőnek üdvözlő lapot Schwartz úrnak (Miért is ne?Ö.
„Hozzon Önnek az új esztendő örömet, egészséget. Shana tova. A Wechsel család.”
Pár nap múlva Wechselék kaptak egy gyönyörű lapot Schwartz úr keze írásával. „Teljes szívemből köszönöm a lapjukat. Mérhetetlen örömet szereztek vele. Jókívánságaimat küldöm az egész családnak, boldog újévet mindnyájuknak és még egyszer köszönöm. I.Schwartz.”
Wechselék a szokásosnál nagyobb figyelemmel vizsgálgatták, forgatták a lapot. Ki lehet ez a Schwartz úr? – vetődött fel bennük sokadszor.
Megbeszélték, hogy Wechsel papa utána jár, elmegy a feltüntetett címre, hogy találkozzon Schwartz úrral. De végül is nem talált rá időt, nagyon elfoglalt volt, még annyi lapot meg kellett írnia…
Majd később. De később más problémák, más események vonták el a család figyelmét és a Schwartz-ügyet elfelejtették.
A következő évben azonban hiába várták Schwartz úr lapját. Sőt, az övék is visszajött. „Nem lakik a megadott címen” megjegyzéssel. Így aztán semmivé vált az egyetlen információ, amellyel Wechselék Schwartz úrról rendelkeztek.
Év közben egyre kevesebbet gondoltak rá és csak újév után jegyezte meg egyikük: „Nahát, ebben az évben sem kaptunk lapot Schwartz barátunktól.”
Múltak az éven és a történetből anekdota lett. Mindig elmesélték, ha egy összejövetelen arról vitatkoztak, hogy meg kell-e tartani az újévi lap küldésének szokását. A titokzatos Schwartz úr történetét a hallgatóság mulatságosnak tartotta.
Nemrégiben egy barátján keresztül, akinek a huga a Wechsel-fiú barátnője volt, Léon F. is tudomást szerzett az esetről.Egy európai útja alkalmával azonban bement egy kis régiség-kereskedésbe, amelynek kirakatában meglátott egy nagyon szép miniatúrát. Beszédbe elegyedett a tulajdonossal, aki egy érdekes festmény és egy éjjeli lámpa mellett megmutatott neki egy mahagóniból faragott szekretert, mondván, a bútor az Egyesült Államokból származik.
Léon önkéntelenül húzogatni kezdte a fiókokat, és az egyikből egy sárga szalaggal összefogott boríték esett ki. Érdeklődésére az antikvárius így válaszolt:
„A szekreter utolsó gazdájáé lehetett. Néhány levél van benne, amelyek valószínűleg az ő kezétől erednek. A borítók a fiókban volt, amikor a szekretert egy nyilvános árverésen megvásároltam. A leveleket nem tudom elolvasni, előttem ismeretlen nyelven írták. Ezért hagytam a borítékot a fiókban. Ma ezeknek a talán 7-8 éves leveleknek nincs semmi értékük, de egy fél évszázad múlva…”
Léon megvette a miniatúrát és a borítékot. Késő este a szállodai szobájában lefekvés előtt rágyújtott egy cigarettára, lecsúsztatta a szalagot a levélkötegről és olvasni kezdett…
1971.március 7.
Drága Annám! Miért hagytál itt? Miért? Oly váratlanul és úgy, hogy el sem búcsúzhattam tőled. Attól a naptól kezdve, hogy élettelenül megtaláltalak az ebédlőnkben, éjszaka csak forgolódom az ágyban, és nem tudok elaludni. Anna, olyan egyedül vagyok! Állandóan rád gondolok. Remélem, jól érzed magad odafönt. Itt lent az élet pokollá vált számomra. Gyakran gondolok arra, hogy véget vetek neki, de nincs hozzá bátorságom. És néha azt mondom magamnak, várj: hátha tartogat számodra valamit a holnap. De a holnap is olyan, mint a ma és a tegnap. Csak a magány.
- március 29.
Drága Annám!
A nap beárad az ebédlőnkön és az én szeretném tudni, hogy vagy. Milyen fent? Viszont láttad-e fivéreidet és nővéreidet Auschwitz után annyi évvel? És megkérdezted-e végre Istentől, hogy mindez, ami ott történt, miért volt: Legutóbbi levelem óta itt semmi sem változott. Ugyanolyan egyedül vagyok. Nem tudod elképzelni, mennyire szomorú, ha délután az embernek egyedül kell meginnia a kávéját. Ezért közben arra gondolok, hogy mit fogok írni neked. Ez ad erőt.
1971.április 29.
Drága Annám!
Mindennap megnézem a levélszekrényünket, nem is tudom, miért, hisz néhány kifizetésre váró számán és a napi reklámadagon kívül nincs benne soha semmi. Néha annyi a reklám, hogy izgatottan markolom ki és gyorsan átnézem, mert abban reménykedem, hogy megbújik közöttük egy levél számomra. Egyetlenegy levél, valakitől, aki csak ennyit írt: „Jónapot, uram! Hogy van?” De soha nincs levél a kupacban. Az öregek iránt senki sem érdeklődik.
- május 17.
Ma késő délután bementem a városba pizzát enni. Van egy kis kóser pizzeria a 43.utcában, az 5. és a 6. sugárút között. A béke szigete Manhattan poklában. Ettem a pizzámat, egyedül és figyeltem az embereket körülöttem. És tudod, Anna, az volt az érzésem, hogy mindnyájan ugyanolyan magányosok, mint én.
Az egyik sarokban szakállas fiatal férfi csipegette a pizzáját. Fáradt szemek. Fáradt arc. Elnyűtt, élettelen. A mellette lévő asztalnál két kamaszlány mesélte nagy hangon egymásnak kedvenc sorozatuk legfrissebb epizódját. Semmibe vesző szavak. Felszínesek, feleslegesek.
A pultnál a nagy Herbie nézett bárgyú tekintettel mereven maga elé. Apatikus, agyát megbénította a pizzahalmok sokasága.
Bejött egy kövér zsidólány fekete barátnőjével. Csak beugrottak a hosszú munkanap után. Komor arcok. Fehérek vagy feketék, az élet egyetlen szikrája nélkül. Unalom.
Háttérzajként az utcáról vándormuzsikusok éles akkordjai hallatszottak be, mint valami érzelgős jazz melankolikus sikolai.
Aztán egy magas sovány nő jött be a vacsorájáért – elvitelre. Bizonytalanul lépkedett oda a pulthoz, zavartan súgott valamit Herbie-nek, kifizette kis csomagját a kasszánál és szinte bocsánatkérően távozott, hogy egyetlen társával, azzal a kis darab töltött tésztával eltemetkezzen valahol, nagyon messze, magánya legmélyén.
Két rosszul öltözött fiú a követ mosta bő vízzel. Érthetetlen nyelven beszéltek egymással. Figyeltem őket, majd megkérdeztem, milyen nyelven beszélnek. „Albánul” – felelte az egyik. A másik nevetett és erős akcentussal kiáltotta: „Hey, ol’ man, you wanna dance?”. Elfordítottam róluk a tekintetemet és megláttam egy asszonyt a terem legvégében. A bánat kiült az arcára. Ötven év körüli, parókát viselő nő volt. Elvált asszony lehetett. Ferdén feltett parókája kisiklott életéhez hasonlított. Vigasztalhatatlan képpel nézte az előtte álló műanyagpoharat. A megtestesült kétségbeesés volt.
A pénztárosnő engem nézett. Unalmában mindenkit megnézett. Közben szüntelenül rágta a rágógumit. Időnként felfújta és hagyta, hogy elpukkadjon kifejezéstelen, csüggedt arcán.
Egy kis kínai szedte össze a tálcákat. Amint elment a vendég, odarohant az asztalával és letörölte egy piszkos ronggyal. Én, mivel írtam, nagyobb helyet foglaltam el, mint a többi vendég. A tulajdonosnő, egy molett asszonyság, dühösen jött oda hozzám: „Excuse me, Sir, You ara wasting a whole table”. Micsoda? Azzal, hogy elfoglalom, tönkreteszem az egész asztalt? Hogy megnyugtassam, összeszedtem a papírjaimat és rendeltem egy újabb kávét, de közben egészen halkan ezt mondtam: „You are wasting a whole life”. Ön teszi tönkre az egész életét.” De nem hallotta meg.
1971.június 2.
Drága Annám!
Tegnap a parkban üldögéltem és a játszadozó gyerekeket néztem. És hirtelen könnyes lett a szemem. A nap süthetett egyenesen bele és egy kis friss szél is meglibbenhetett abban a pillanatban, az okozhatta. Vagy talán egész egyszerűen sírtam.
Az életre gondoltam, amelyet megosztottunk egymással és amely olyan gyorsan elment. Gyorsabban, mint a vonat, amely Auschwitz-ba vitt bennünket. Arra gondoltam, mennyire más lett volna az életünk, ha Mengele doktor nem végez kísérleteket rajtam. Mennyire más lett volna gyerekkel, családdal…
- június 11.
Drága Annám!
Valami fontosat kell, hogy elmondjak Neked. Mindennap kimegyek a parkba sétálni és elnézem a zsidó gyerekeket, amint mennek haza az iskolából. Vannak, akik csak keresztülmennek a parkon, hogy felszálljanak a másik oldalán az autóbuszra, vannak, akik játszanak egy kicsit, mielőtt hazamennének. Egy fiú húgát kézen fogva mindennap elmegy a padom előtt. És ma köszöntek. „Jó napot, uram!” -mondta a kislány. És én meglepődve feleltem: „Jó napot kislány, jónapot kisfiú”.
Anna, hosszú idő óta most először vagyok boldog.
- június 23.
Drága Annám!
Egyedül vagyok otthon, egyedül sétálok az utcán és senki sem szólít meg. Megnézem a levélszekrényt és senki sem ír nekem. Fáj a hátam, öreg vagyok, beteg vagyok és ezt nem tudja senki. Belehalok a magányosságba, és senki sem veszi észre. Nagyon sokáig tart ez a haldoklás.
- június 27.
Drága Annám!
Ma elkövettem egy gyerekes csínyt. A gyermekeim, a kisfiú és a kislány átmentek a parkon, de miután ez volt az utolsó iskolai napjuk, nem siettek mindjárt haza. Letették a táskájukat és bementek a gyepre játszani. Előző nap már észrevettem, hogy a kislány táskáján van egy kis cédula, rajta a neve és a címe. Odamentem a táskákhoz és titokban felírtam. Ros Hásánakor küldök majd a családnak üdvözlő lapot. Talán válaszolnak rá.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
