Írolvasgondol

Roger intett a pincérnek, hogy még egyszer kéri ugyanazt. Melege volt, nagyon melege. Minden forrt, ingott, formát változtatott körülötte, mint a telefonfülke, amikor lőtt. Már az ötödik whisky-nél tartott. Tudta, hogy mit kell tennie és félt.

-Még egyet!

Szomjas volt és addig nem is enyhül a szomja, amíg meg nem írja azt a levelet. A Continental bár üres volt már, amikor leült a felrakott székek közé.

-Egy whisky-t és levélpapírt!

A mondatok készen álltak a fejében.

„Ma éjszaka egy telefonfülkében több lövéssel megöltem a feleségemet. A címem Rue Chabot-Charny utca 14/b. Az igazságszolgáltatás rendelkezésére állok

Roger Fallois”

Most a boríték következett:

Államügyész úrnak, Igazságügyi palota, Dijon.

A posta két lépésre volt. Roger bedobta a levelet a postaládába, a lemezbillentyűk úgy kattogtak, mint egy fogsor. Le kellett ülnie a járdaszélre, nem bírta tovább. Taxival ment haza.

Otthon a lámpákat égve hagyta. Roger a kivetítődő fény ellenére botladozva ment fel a lépcsőn. Aludni akart, addig a pillanatig, amíg egy kemény kéz vállon ragadja.

Kinyitotta az ajtót és megdöbbent: Christiane ott ült a diványon.

-Te! – kiáltotta. Megingott és csaknem összecsuklott. Christiane segítette a karosszékig. Egy élő Christiane, akinek arcán könnyek csorogtak. Beszélt hozzá, de Roger nem nagyon értette, mit mond…Visszajött csaknem azonnal….nem, nem csalta meg…a szőke férfi Denise barátnőjének a testvére…de Roger hibázott, amikor ostoba és beteges, igen beteges féltékenységével kínozta….amikor hazajött, kereste a revolvert…és arra a következtetésre jutott, hogy Roger meg akarja őt ölni…

A férfi gépiesen benyúlt a zsebébe, elővette a fegyvert és a díványra dobta. Christiane megszagolta:

-Használtad.

-Igen…lelőttem egy nőt, aki hasonlított rád…

Még sohasem szerették egymást úgy, mint abban a pillanatban.

-Levelet írtam az államügyésznek – szólalt meg Roger – Feladtam magam. Le fognak tartóztatni.

-Nem igaz.

-De…most dobtam be a levelet.

-Vissza kell szerezni…Roger…Roger…

Christiane megrázta a férfit, kényszerítette, hogy felálljon, valami keserű folyadékot szagoltatott vele. Roger tüsszentett, egy kicsit összeszedte magát.

-Hol dobtad be? Megismered a helyet?

-Egy postahivatal előtt volt.

-Nem egy egyszerű postaláda volt csak?

-Nem, ebben biztos vagyok.

-Akkor meg vagyunk mentve.

De nem voltak még megmentve. A falióra háromnegyed hetet mutatott. A leveleket nyolckor szedik ki először. Beugrottak egy taxiba, de igen nehezen találták meg a kérdéses postahivatalt. Roger nem nagyon emlékezett a helyre többször megállította a kocsit.

-Miért nem döntik már el, hová akarnak menni? – morgott a sofőr.

Végre a jó helyen voltak. Kiszálltak.

-Keresd meg az ellenőrt – mondta Christiane és elmagyarázta Roger-nak, hogy mit kell tennie.

A férfi lassan-lassan magához tért, reménykedni kezdett. A halott nőre majd később gondolnak. Christiane-nak igaza van: baleset volt. Az ember ne hagyja magát elítélni életfogytiglanra egy baleset miatt. Bement a postahivatalba, ahol rögtön fogadták.

-Kérem – kezdte Roger – Szeretnék visszakapni egy levelet, amelyet tévedésből dobtam be. Feltételezem, hogy nincs ennek semmi akadálya.

De sajnos volt akadálya. A szabály egyértelmű volt: senkinek sem szabad a postához nyúlnia az osztályozó részleg beosztottain kívül.

-Nagyon komoly a dolog – mondta Roger – szakító levélről van szó. Egy őrült pillanatomban írrtam…tudják, hogy van…Igazat mondok, esküszöm. Különben tessék, itt vannak a papírjaim….Tessék.

Az ellenőr habozott. Csak egy mozdulatot kellene tennie. Elég lenne kinyitnia a rácsot és benyúlnia a levélhalomba.

Roger közelebb lépett.

-Ránézésre azonnal felismerem – mondta reménykedve.

-Nem lehet – vágta el az ellenőr – Megértheti, hogy nem engedhetem meg egy idegennek, hogy turkáljon a levelek között…és elvegye azt, amelyik neki tetszik…Ez tilos!

Akkor keresse meg Ön. A Continentalban írtam. Sárga boríték és a hotel neve van rányomva fönt, a bal oldalon.

Az ember felnyitotta a rácsot és Roger meglátta a levélhalmot a falban kiképzett mélyedésben.

-Kinek van címezve? – kérdezte az ellenőr.

-Ki…kinek?

-Nem tapintatlanságból kérdezem – tette hozzá az ember – Elfelejtem a hölgy nevét…

Roger hallgatott. Nem, ez lehetetlen. Az ellenőr nem adná oda. Megvonta a vállát.

-Mindegy most már – mormolta.

-Sajnálom – mentegetőzött az ellenőr – Képzelje magát az én helyembe. Legyen nyugodt, majd elrendeződik a dolog. Én a maga helyében azonnal írnék neki egy másikat.

Roger letörve ment ki az irodából. Tíz perc múlva nyolc.

Christiane várta a kávézóban, amely a postával szemben volt.

-Megtagadta – mondta neki Roger.

Teltek a percek. Nem mertek megszólalni. A posta előtt megállt egy furgon, felpakolta a postai zsákokat és elindult. Christiane rátette a kezét Roger-érre. Most már igazán nem tehettek semmit. Elindultak a városközpont felé. A kereskedők most nyitották ki üzletüket, az első turisták már fényképezték a hercegi palotát. Roger lelépett a járdáról, hogy helyet adjon a egy szendvicsembernek, aki a kezébe nyomott egy névjegyet.

„Madame Teresa, látnok.

A múlt, a jelen, a jövő a tarot-ban”

Roger szomorúan mutatta Christiane-na, aztán a csatornába hajította.

-Túl késő – mondta.

De Christiane megállt.

-Teresa?...Teresa?....Várj!...Van pénzed? Adj még 5000 frankot.

A szendvicsember után szaladt, megragadta a nála lévő névkártyákat.

-Megveszem az összeset. Gyorsan…itt van 5000 frank. Ez elég, nem? ne törődjön vele. Majd én szétosztom.

Visszaszaladt Roger-hez.

-Gyere a Continentalba…ha sietünk, még sikerülhet.

A hotel portása egy újabb 5000-es bankóért adott nekik egy csomó sárga borítékot.

Leültek a sarokba és lázas sietséggel munkához láttak. Míg Roger ráírta minden borítékra:

„Államügyész úrnak

Igazságügyi Palota, Dijon”