Írolvasgondol

Szaito a szoba sarkában lévő kis asztalhoz ment. Az öreg rézkannából kitöltött két csésze teát. Szertartásosan felemelték csészéjüket, meghajoltak, és kis kortyokban megitták a forró, keserű italt.

Szaito letette a csészéjét.

-Köszönöm, felügyelő úr. Hol is tartottam? Igen…Felkerestem a Taiko családot. A város szélén laknak egy szerény, de tiszta és jól karbantartott faházban. Mielőtt bementem volna hozzájuk, hasznosnak tartottam megállni a sarki fűszeresnél. Ingatlanügynöknek adtam ki magam és azt mondta, Taikoék el akarják adni a házukat, hogy egy nagyobbat vegyenek. A fiatal fűszeresné készséggel felelt minden kérdésemre.

A felügyelő csendesen nevetett. Szaito nem volt ugyan szép férfi, de értett az asszonyok nyelvén. Volt benne valami gyermeki báj. Ideje lenne feleséget találni neki. Majd beszél erről Tamaki főfelügyelővel, akinek több eladósorban lévő  lánya van.

-Folytassa csak.

-Igen, felügyelő úr. Az asszony elmondta, hogy az öreg Taiko elég jómódú ember, aki rendezett életet él. A fiatal Taiko az egyetlen fia. Ami Taikoné asszonyt, a feljelentőt illeti, ő nem az édesanyja a fiúnak, hanem a nagynénje és egyben a mostohája. Az első Taikoné meghalt.

-Á, igen? Milyen körülmények között?

-Baleset volt. Egy évvel ezelőtt történt. A két testvér elment csónakázni a Biva tóra. Ősz volt, mint most és a fák gyönyörű, sárga, piros…

-Térjen a lényegre!

-Rendben, felügyelő úr. A két nő a parthoz közeledett, meg akarták csodálni a juharfákat, amikor hirtelen feltámadt a szél és a csónak felborult. A fiatalabbik testvér a vízbe fulladt, az idősebbiket, a jelenlegi Taikónét a felfordult csónakban találták meg.

-És mit állapított meg a törvényszéki orvos?

-Baleset következtében beállt halált. Taiko úr, természetesen nagyon boldogtalan volt. Az áldozat nővére odaköltözött hozzá, hogy rendben tartsa a házát és megvigasztalja. idősebb, mint Taiko úr és nem is nagyon vonzó.

-A húga tudott úszni?

-Nem, felügyelő úr.

-És a nővér?

-Azt állítja, hogy nem, de nekem sikerült bebizonyítanom az ellenkezőjét. A jelentésemben olvashatja majd, néhány barát és ismerős szerint nagyon is jól tud úszni.

A felügyelő megsimogatta állát és mosolyogva mondta?

-Máris ideadhatja az írását, Szaito. Kész vagyok, magamba szívni tanulságos sorait.

-Annyit még szeretnék megjegyezni, ha megengedi – szólt Szaito szerényen – hogy a nyomozásban nagy segítségemre volt az a jogtudományi jegyzet, amelyből a diplomamunkámat készítettem.

-Melyik jegyzet?

-A kínai.

-Jaj, az nekem is tananyag volt még annak idején, de valahogy mindig úgy tekintettem, mint elavult példák tárházát. Nem tudtam sohasem meríteni belőle a nyomozásaim során.

-Ó, nem felügyelő úr – kiáltott fel Szaito kissé sértetten – Teljesen aktuális.

A felügyelő felnevetett.

-Egy 13.századi jegyzet? Ez aztán valóban nagyon friss anyagokkal szolgálhat. Ne nevettessen. A kínai bírák valóban a bölcsesség és a hozzáértés példaképei voltak, de a távoli múltban. És azt állítja, hogy magának ennél az esetnél segítségére voltak?

Szaito kinyitotta aktatáskáját és egy vászonba csomagolt könyvet vett ki belőle.

-Igen, felügyelő úr. Ha megengedi, felolvasom. Egy gyilkossági ügy tizenegyedik példája. „Egy férfi és a felesége azzal vádolták a fiúkat, hogy méltatlanul viselkedik. a bíró a szülei elé hívatta a fiatalembert és kihúzva kardját a hüvelyéből, megparancsolta nekik, hogy öljék meg. Az apa sírt és azt mondta, hogy soha nem tudná a fiát megölni. Az anya viszont szidalmazni kezdte a fiút és magához ragadva a kardot, le akarta szúrni, de a bíró megállította. Aztán kérdezte, hogy milyen kapcsolatban áll a fiúval és kiderült, hogy a mostohája. A bíró ekkor megfeszítette íját és nyila keresztül szúrta az anyát. Felmelegedett a szívük mindazoknak, akik ezt a történetet hallották.”

A felügyelő felállt, megkerülte az asztalt és Szaito válla felett ő maga is elolvasta a szöveget.

-Mindez úgy 1000 körül történt, ha jól emlékszem. Régen volt. Sok minden megváltozott azóta. Szerencsére maga nem nyilazta le Taikonét. Nem hiszem különben, hogy az ilyen fajta ítélet felmelegítette volna a szívemet. No, mesélje el a végkifejletet!

-Az a gondolat hogy egy anya vádolhatja a fiát – folytatta Szaito – elfogadhatatlan volt számomra. Ha így cselekedett, akkor örökre, vagy legalábbis hosszú időre el akarta távolítani az életéből. De miért?

-Valóban.

-Hát azért, mert a fiatal Taiko gyanította, hogy nagynénje ölte meg az anyját. És valószínűleg ezt valamilyen módon kifejezésre is juttatta.

-Ez a maga feltételezése.

-Meggyőződésem. És már csak bizonyítékokat kellett szerezni hozzá. Olyan módszerhez folyamodtam, amely, lehet, hogy Önt meglepi. Kobori tizedessel elmentünk Taikonéhoz és megkértük, hogy jöjjön velünk.

-Csak nem parancsolta meg neki?

-Nem, a legnagyobb udvariassággal jártunk el és szót fogadott. Elmentünk a Biva-tóhoz és béreltünk egy ugyanolyan csónakot, mint amilyennel a húgával csónakáztak pontosan egy évvel ezelőtt. Beeveztünk a tó közepérre. Tegnap köd volt. És időnként sűrű ködgomolyagba keveredtünk. Elhelyeztem két rendőrt egy másik csónakba. Úgy tettek, mintha halásztak volna. Jelzésemre bedobtak a vízbe egy szürke, virágmintás kimonóba öltöztetett bábút. Ilyen ruhát viselt Taikoné húga halála napján. A rendőrök még algákat is akasztottak a bábúra, amely felénk lebegett abban a pillanatban, amikor csónakunk kibukkant egy ködfoltból.

Taikoné, amikor észrevette, felsikoltott és a vízbe akart ugrani. Szerencsére Tobori tizedes időben elkapta. Taikoné elájult, és amikor magához tért, vallott. Az evezőlapáttal leütötte a húgát, aztán belökte a vízbe. Elismerte azt is, hogy ő dugta a kábítószert mostohafia kocsijába. Ő maga vásárolta megtakarított pénzén. Azóta már letartóztattuk azt a férfit is, akitől vette. Ő is vallott.

-Nagyon jó. Csak hát nehéz lesz a bűntényt bizonyítani. A törvényszéki orvos jelentése szerint az első Taikonénak véraláfutások voltak a halántékán. Fotók is vannak a sebről. De egy kicsit merész dolog lenne azt állítani, hogy az evezőtől származik. A kábítószerkereskedő vallomása bizonyítja, hogy Taikóné előre megfontoltan cselekedett, de ha az ügyvédje azt tanácsolja neki, hogy vonja vissza a vallomását, az igazságszolgáltatás semmit sem tehet ellene.

-Nem hiszem, felügyelő úr. A gyilkosság rekonstruálása nagyon megrendítette. Bűnhődni akar. Meg akarja menteni a lelkét.

-Annál jobb, Szaito.

A felügyelő Szaito után nézett, aki csendesen távozott.

-Okos – suttogta – túl okos. Vigyáznom kell vele.