Írolvasgondol

Amerikában járunk Életemmel, a keleti parton száguldunk egy különleges vonattal északról dél felé. Még soha nem voltunk az Államokban, ezért semmin sem lepődünk meg. Azon sem, hogy a vonat belseje egyfelől olyan, mint egy gangos ház, másfelől pedig mint egy hatalmas szálloda, vagy hajó hallja, ahol iszonyú tömegnyomor van egy zenei fesztivál miatt.

Meglátunk egy ismerős, tehetséges zenekart, amelyet három taktus után kifütyülnek, ugyanakkor egy agyonfestett, eszméletlenül csúf nőt éljenez és vállára emel a tömeg. Közben a lökdösődéstől, nyomástól, úgy érzem, bevizeltem, pedig ez gyerekkoromban sem fordult elő túl gyakran, de kiderül, hogy a mellettem állók szagát és nedvességét érzem csupán. Végül visszajutok a fülkénkhez, ami inkább lakásnak tűnik, Életem panaszkodik, hogy elveszett kedvenc vizslánk, útközben leugrott és nem talál meg minket, én azonban már látom, hogy az alattunk lévő emeleten közeledik, sőt, valami ronda korcsot is hoz magával.

Fékezést érzünk, a különös szerelvény megáll, egy modern nagyvárosba értünk. Bostonnak gondoljuk. Meglátom, hogy régi munkahelyem hirdeti magát éles neonfénnyel. Leszállok (itt már teljesen hagyományos vonatnak látszik, amin ültünk), hogy üdvözöljem a kollégákat. Eszembe sem jut megkérdezni a kalauztól, hogy meddig állunk. Az irodáról kiderül, hogy a helyi műszaki egyetemé (csak a betűk sorrendje tér el) és abban a pillanatban, hogy visszaérek a vonathoz, a szerelvény elindul, úgy felgyorsít, hogy esélyem sincs arra, hogy felugorjak rá. A vonat nem hazudtolja meg önmagát, az egyik vágányon a mozdony száguld tova, a másikon a kocsik.

Még szerencse, hogy a válltáskám nálam van, némi pénzzel és ami a legfontosabb, a noteszommal. De hogy jutok el most New Yorkba, hogyan találkozunk Életemmel, aki ugyan minden helyzetben feltalálja magát, de egy ismeretlen, 12 milliós metropolisz még neki is sok lehet…

Elindulok a sínek mentén, hogy legalább az óceán partjára kiérjek és annak mentén haladva, stoppolva talán eljutok New Yorkba. Útbaigazítást kérek egy korombéli hölgytől, akiről kiderül, hogy Juditnak hívják, magyar zsidó, de családja régóta Alabamában élt, mint neves rabszolgatartó família. Bár eszméivel nem rokonszenvezem, megköszönöm a segítségét. Levezet egy hatalmas hídhoz, amely egy még nagyobb folyót szel ketté. Annak torkolatánál már látszik az óceán.

Közben rájövök, hogy még telefonálni sem tudok senkinek, mert külföldi útjainkra mindig csak egy telefont viszünk magunkkal, és az Életemnél maradt. Következésképpen ő sem tud engem elérni.

Ahogyan közeledem az óceánhoz, feltűnik az önmagában száguldó mozdony, a másik vágányon pedig feltűnik a mozdonytalan vonat. Már azon gondolkodom, hogy leállítok egy rendőrkocsit, és mint egy régi amerikai filmben, üldözőbe vesszük a vonatot és az utolsó pillanatban megállítjuk. Akkor látom, hogy a vonat nem személykocsikból, hanem nyitott platójú, szemétszállító vagonokból áll.

Előző nap alaposan megtörtük húsböjtünket, majd megnéztük a Ben-Hur legújabb változatát, amelyben Judah megbocsát Messalának és nem tőle tudja meg, hogy anyja és húga a leprások völgyében él…