Írolvasgondol

XXI.

Ágnes egyedül egy zöldes fényű, kopár szobában, ahol csak egy asztal, két szék és egy heverô van. Az ágyról szíjak lógnak le. Nem tudjuk, hol a vakító fényforrás, amely Agnes arcát halálsápadtra festi.

Erik lép be némán, és amikor kintrôl lövések hallatszanak, a falra firkál néhány strigulát, majd leül az asztalhoz Ágnesszel szemben. Egy percig csak nézik egymást. Erik szeme inkább egy vallatótiszté, mintsem egy olyan férfié, akit a nô érdekli. Vonásai éveket öregedtek, mióta nem jelent meg. Ágnes elfordítja a fejét.

- Nos, doktornô?

- Nincs egy sem közöttük. Reménytelenek. Nem voltak ott és én sem léteztem számukra.

- Itélet a szokásos? Vagy legyen olcsóbb és fájdalommentesebb?

- Mindegy. Ôk már nem éreznek semmit.

- Talán ágyasnak még megteszik a kimerült ôrszolgálatnak.

- Ha egy göngyöleg meleg hús elég nekik.

Párbeszédük olyan szenvtelen hangon folyik, mintha csak leltárt készítenének, de érzôdik: Ágnes csak magára erôltette a hidegséget. Erik bátortalanul nyúl Ágnes keze felé, de a nô elhúzódik tôle. A tiszt arcán cinikus mosolyféle jelenik meg.

- Pedig Te is tôlük tanultál meg festeni. Kiszívtad agyukból tehetségüket elborulásuk elôtt, és most ez tart Téged életben.

Ágnesbôl kiszáll minden erô, szavai élettelené válnak, arca egy élôhalotté, mint az elôbb az ápoltaké.

- Próbáltam...próbáltam elkapni legalább egy-egy szikrát belôlük. Ami azt mutatta volna, hogy még él a szellemük, és a jövô hasznára válhatnak. De ez a Ti bűnötök! Addig tompítottátok szerencsétleneket, amíg sikerült eltaposni ôket, hogy nehogy egy is életben maradhasson feleslegesen..

Erik közben sodor magának egy cigarettát,rágyújt, aztán úgy adja Ágnes szájába, ahogyan a kábítószeres jointot szokták. Ágnes nem akarja szívni, de Erik valósággal rákényszeríti, majd egy kocka csokoládét is a nô ajkai közé erôltet.. A füst kettejük közé áll.

- Azért nem küzdesz értük túlságosan. Amikor Lillianról volt szó, napokig gyôzködtél, hogy neki élnie kell. Pedig neki már a szülei is terheltek voltak, és az ô megmentésük szóba sem jött. Még a vezértôl sem féltél. Bármire képes lettél volna érte...

Ágnesbôl lövésként robban ki a zokogás.

- Ô egyszerűen megigézett. Ahogyan zongorázott, ahogyan beszélt, vibrált...

- Ahogyan hozzádért...

- Igen, ahogyan hozzám ért, maga volt a csoda, nem érted? Úgy hittem, hogy ha valaki, akkor ô megszülheti majd az eszményt...

Erik hangja még kegyetlenebbül fagyasztja tovább a levegôt.

- Különösen egy másik nôtôl...

Ágnes legszívesebben nekiugrana Eriknek, mindene megfeszül, aztán rápillant a szíjas heverôre. Így csak foga között szűri a szavakat.

- És rólad mikor fogják kideríteni, hogy egyik csoportban sem ütöd meg az alsó határt? Egy parancsnokot a másiktól még az egyenruhája sem különbözteti meg.

Most Erik tűrtôzteti magát, de tekintete öl.

- Igazad van. Áron is bukott. Pedig ô fogalmazta meg az eszmét. Csak éppen arról feledkezett el, hogy az ideált mindenki a maga képére festi meg, és eljöhet az idô, amikor ebbe már ô maga nem fér bele. És hogy a végzetes diagnózist éppen a szerelme állítja ki róla. Aki ôt már kevesli.

Ágnes feláll, minden erejét összeszedve. Kirángatja az asztal mögül Eriket. Nyakára kulcsolja a férfi kezeit.

- Ölj meg. Most rögtön. Elegem van abból, hogy a halál elôl menekülök.

Erik nekilöki Ágnest a falnak, üti-veri, ettôl a doktornô fokozatosan begerjed. Aztán, amint egy lélegzetnyi idôhöz jut, lerántja lábáról bakancsát, és Erikhez vágja. A parancsnok elszédül, Ágnes magánkívül csépeli Erik fejét, akinek lassan már védekezni sincsen ereje. Aztán kimerül, leroskad a sebesült férfi mellé a földre, csókolgatja.

- Ne félj, ne félj...ne félj tôlem...

A vakító fény még élesebbé válik a szobában. Egy-egy hófehér villanás állóképpé merevíti a szereplôket egy alig érzékelhetô pillanatra.

XXII.

Alkonyodik. A szemüveges fiatalember a vízparton ül. Fázik vizes ruháiban, levetni mégsem meri ôket. Egykedvűen nézi a hullámokat, amelyek kicsapódnak a lábáig. A távolból, alig kivihetôen lövések hallatszanak, de lehet, hogy a nézô is csak képzelôdik. Arca a naplementéhez igazodva színezôdik. Nagynehezen felkel, és bár léptei tétovák, a lányok háza felé veszi az irányt. A ház teljesen a homályba burkolózik, még a gyertyák sem világítanak.

XXIII.

Lillian álma.

Egy hatalmas terem, amelynek falai szikrázó fényt árasztanak minden irányból. Nem látunk elôször mást, csak egy lecsukott tetejű zongorát, amelynek tetején egy hosszú szôrű macska ül. Lillian meglátja, hívogatja, aztán ölébe veszi a sárgaszemű vadat. Magához szorítja, csókolgatja, a macska száját keresi. A kislány és az állat farkasszemet néznek. Közben, háttérben egy lassú, nyugtalan dallamot hallunk zongorán. A macska egy váratlan mozdulattal kiugrik Lillian ölébôl, aki utána vetné magát. Felnéz és egy fehérruhás magasodik felette. Körbenéz, és látja, hogy legalább tíz fehérruhás zárta ôt gyűrűbe. Közöttük van Ágnes is, aki feltűzött hajával nem is különbözik a férfiaktól. Mindegyikük egy-egy hosszú vesszôt markol. Lillian próbál a zongorához hátrakúszni, védelmet keresve, de érzi: nincs menekvés. Karok egész erdeje nyúl érte a zongora alá, és hiába vergôdik, kiráncigálják onnan. Felette a terem valamennyi sarkában egy-egy fészek, amelyekbôl fekete madarak röpködnek ki.

XXIV.

Ágnes és Erik a fehér szobában.

Erik, mint egy zsugorított múmia kuporog a fal mellett, meztelenül. Agnes testét inge fedi. A doktornô úgy rendezgeti el a férfi ruháit az ágyon, mintha az egy ravatal lenne. Amikor végzett e művelettel, leszíjazza az üres öltözéket, majd az asztalfiókból egy injekcióstűt vesz elô, és Erik ingének karjába döfi. A parancsnok borzadva nézi végig ezt a színjátékot.

- Most elégedett vagy?

Ágnes letérdel mellé, anyáskodó mozdulattal simogatja meg a teljesen maga alatt lévô Eriket, aki még mindig a fejét fogja, és fel sem mer nézni.

- Talán. Legalábbis most már tudom, hogy én vagyok az erôsebb. És nincs többé hatalmam feletted.

- De mások felett még igen. ÉS a tömegbe te is könnyen belesodródhatsz.

Ágnes úgy játszogat a ruhátlan férfi testével, mint a macska az egérrel.

- Amíg a tömeg nem lát ilyen szánalmas állapotban, nincsen baj, kedvesem...

- Mit akarsz?

Ágnes fenyegetô toronyként magasodik Erik fölé.

- Téged. Korlátlanul. Hogy ne csak egy fiókból kihúzható szeretô legyek. Hogy ne csak egy segédeszköz maradjak a mocskos terveitekben. Én akarom azokat a kezembe venni, és meglátod: túlteszek rajtatok.

Erik arcán halálfélelem ül.

- És Lillian? Vele bármikor megzsarolhatnak.

Ágnes eszelôsen felkacag.

- Lillian az én fegyverem lesz! Ô majd sakkban tartja az egész díszes társaságot. Még nem tudjátok, hogy milyen kiszámíthatatlan az a kis némber...de mit törôdsz vele, mikor itt vagyok, idônk, mint a tenger, és kívánlak, de úgy, hogy azt akarom: belém törj egyszer s mindenkorra...

Ágnes szó szerint leteperi Eriket, akiben az önkontroll szikrája sem maradt.

 XXV.

Késô este.

A szemüveges fiatalember a ház mögött. Felfedez mellette egy lejáratot, próbál minél kisebb zajt csapni, ahogyan felfeszíti.

Odalent teljes sötét. A férfi öngyújtója alig ad valami kis fényt, éppen csak le nem zuhan a kazamatára emlékeztetô, nyirkos, dohos lépcsôn. A fal mellett tapogatózik, amikor egy újabb ajtóba ütközik. Gyenge világításával egy lomtárat fedez fel. Összegyűrt, szakadt ruhák, cipôk, félbehagyott rajzok, régi, kopott lemezek, fogasok, vállfák fogadják. És egy polc, tele könyvekkel, még inkább noteszekkel.

A fiatalember egészen közel viszi lángját a könyvekhez, kis híján tüzet is okoz. Több sort is végigpásztáz, amikor rátalál egy bôrkötéses emlékkönyvre. Kiveszi, kicsit lapoz benne, majd az öngyújtótól megvilágítva olvasni kezd. A szép, kalligrafikus betűket beárnyékolja fejével.

- Gabriella: néha napokig nem szólal meg, aztán egyszer csak megnyílik és órák hosszat folytonosan kérdez, de láthatóan azért, hogy provokáljon, mert minden kérdésre pontosan tudja a válaszokat. Elképesztô logikai készséget árul el, és világos pillanataiban lehetetlen ôt zavarba hozni, és rögtön átlát az emberen, ha félre akarják vezetni. Pedig műveletlen, a túlélésre alkalmatlan családból jött...Péter: az egyik beszélgetés során felvázolt nekem egy olyan államszervezetet, amely tökéletesen irányította volna az emberek legkisebb cselekedeit is, úgy, hogy közben mindenki csodálatosan szabadnak érezte volna magát. Ez még egyetlen rendszernek sem sikerült, pedig szerinte megvalósítható. Éppen ezért volt képtelen bármilyen iskolát elvégezni, mert osztálytársait, és tanárait kísérleti alanynak tekintette, és ha nem mentek bele a játékba, tört-zúzott. Kár, hogy olyan szinten elzárkózik a nôi nemtôl, hogy szaporításra nem használható....Lillian: a keselyűfészekbôl kellett kimentenem. Mintha egy ôserdei vadállattal találkoztam volna, aki emberhússal él, de, aki néha megszelidül, és olyanná válik, mint a déli szél. Aztán az utolsó reggel tudtam meg róla, hogy néha zongorázni szokott. Sikerült kiharcolnom, hogy játszhasson, és a jeges veríték csorgott rajtam végig, ahogyan hallgattam ôt. Hát még akkor, amikor mesélni kezdte a zene történetét. A legcsodálatosabb meseíró is elbújhatna mellette. És még elhanyagoltságában is részegítô volt az illata, közelségébe úgy bizseregtem bele, ahogyan még férfitól sem soha. Akkor már tudtam, hogy minden szabályzat ellenére magamhoz veszem, és ô lesz majd a mi elsô emberpárunk Évája. Ha ugyan nem szökünk el ketten, túl a tavon. Jó is, hogy Áron elmenekült az ítélet elôl. Ô aligha tűrné el Lilliant úgy, mint Erik...

A fiatalember - most már nevezhetjük Áronnak - ledobja a földre a noteszt, rátapos. Egy újabb ajtó áll elôtte. Könnyedén benyit. Ahogyan nekitámaszkodik a falnak, vakító fehér fényár fogadja. Valóságos hűtôház, konyhával. Feltépi az egyik fehér szekrényt, egy nagy flakon vizet vesz ki belôle, csaknem kiissza az egészet egy szuszra, utána fuldoklik hosszú másodpercekig.

XXVI.

Lillian hosszú ingében alszik a földön, teljes nyugalomban. Kezében egy almát szorongat.

XXVII.

A fôhadiszállás.

Ágnes és Erik egy másik, teljesen üres, hófehér teremben. Bevezetik a korábban látott lányokat. Ágnes mindegyiket egy-egy falhoz állít, szorosan, szembe vele, majd egy piros festékszóróval körberajzolja ôket krix-kraxos ábrákkal. Egyiket a másik után. Aztán nevetni kezdenek, ô is, Erik is, majd a lányok is, miközben Ágnes már szinte a teljes hodályt befestette. A nagy nevetésnek Erik lövései vetnek véget.

Ágnes görcsösen nevet tovább, fel sem fogja, mi történt, csak akkor, amikor a hideg keménységét visszanyert Erik átöleli.

- Ha meg tudod különböztetni a festéknyomokat a vértôl, szabad vagy...

Ágnes megáll, némán, tehetetlenül nézi a parancsnokot.

XXVIII.

Hajnalodik a sziget felett.

A kápolna belseje. Csendes a fészek környéke, egyetlen madár sem mutatkozik.

(folyt)