Írolvasgondol

 1.

Zörgesd meg a száraz faleveleket

és Síva torzult ujjai között a hámló húrokat.

Zörgesd meg csörgősipkádban

a gyógyító vízcseppeket.

Hallgasd, amint a sejtréseken, spirál rügyeken

sóhajt, suttog, süvít a sejtelmes Szél.

Zörgess, amikor felfut a tárult torkú trombita a hegyre,

amikor fuldokol a ritkult levegőben,

amikor a fjordok kacskaringóin habot ver

a sebesült Szél savas sóhaja,

amikor táncra kel az ír kocsmák kelta őseinek szelleme

és bundába burkolt bús balladákat búg a felfésült hajú Nemere,

amikor a víz, mint a zene zúg, zuhog, zakatol,

és nyomában ott az égzendülés...

Zene és Zen-zengés, zöld-zivatar:

zaklatottan cizellál a zongora,

búgó-zengőn bőg a bőgő,

zizzenő-ciccenőn cincog a cin,

dohogó-zaklatón dobol a dob,

és szalad-szalad a hegyipatak-friss muzsika.

Felfut, fel az űrig és leáramlik,

jöttére pirosan pattan a pajkos pillanat.

Pörgesd meg a klarinét szerelmes sikolyát,

bíbor búgását, barna brummogását,

és a hasunkban rekedt sikamló sikkantást.

Nagybojtorján legyen patkója a Négy Lovasnak,

amikor a láng alatt lapul a harsonák hangja,

amikor baljósság van jóság helyett a lábdobbanásban,

a szaggatottan szúró szívszorításban.

Hol van a helyünk,

ha felnyerít a tajtékos sörényű szaxofon,

és szenvedélyes szárnyait sétára szelídíti az Égszöktető Táltos,

ha sajog a Sámán szívritmusa,

ha lila hajnal hajol felhőink fölé,

ha ketrec ajtó tárul a szürreális Mennyre, Inferno mélyre?

Hol lapít a végső elhalványulás,

míg a megittasult hang keresi a szólabirintusban aranyfonalát?

Dobjunk rőzsét a sápadt-rőt alkonyati fénybe!

Hamvába hull a Halál hörgése,

most angyal siklik az égi érhálózaton,

a munkátlan-lágy lengésű harangkötélen.

Rebbentsd fel a rejtőző szarvas-szökkenést,

a Trollok lakta barlangok mélyét,

dobd a gyeplőt a lovak közé,

ahol szikrát vetnek a fények a hómezőn, Szent Szabadság!

Szakadj ki megszentelt méhedből áldozati dobpergés,

velünk repül a transzcendens ölelés.

2.

engedd hogy a hang

mint szivárvány százszorszép flastroma

beborítsa arcodat

engedd hogy a barna kottafejek

gesztenye-gyermekei elzsibbadt

karodon hancúrozzanak

engedd hogy a kimenős

kárókatonák a távol-ősvízen szabadság-leckét

adjanak

engedd hogy a zsombékok huncut vesszői

a szellőszüzek csupasz csípőire

lesújtsanak

engedd hogy a szeleburdi szarkáktól

kicsalják cseles

csörgődobjaikat

engedd hogy a zsákfoltos zörejek

kitapintsák agyad örvényei között a zimankós

zátonyokat

engedd hogy az alfa-állapotok

egy étlen-szomjan dallamot beléd

alkudjanak

engedd hogy súlytalanná sűrítsék

évelő évszakaink a palackorrú

panaszokat

engedd hogy a hozsánna-hangyabolyok

hősnek hitt harcosai megálljanak

és lecsillapodjanak

engedd hogy a manna-fosztott lelkek

enyhítsék a Földanya-melledben feszülő

forróságokat

engedd hogy sebesen siető sejtjeink

mindörökkön böjtöt

tartsanak

engedd hogy a pártalan partok

pánsípok hívó sikolyára egymás felé

nyúljanak

engedd hogy szájpadlásodon

boldogságaink búvóhelyet

találjanak

engedd hogy hűs harapások árulkodjanak

rólunk a reggeli köd kibomló

kontya alatt

engedd hogy a megismerés

macskaléptű mérföldjei kezdetvégpontunkban

összefussanak

2006. május 10-14.