Egy betörőképű, ám ártatlan kék szemű, jó kötésű, férfiasan szexi fickó, aki lasszóként dobálja a mikrofonját, de mindig elkapja; egy fapofa, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy hangszere, a basszusgitár, a ritmusszekció része; egy, az ördögnél is csúfabb kisember, aki mindenkit őrületbe kerget infantilis vicceivel, miközben hihetetlen pusztító (és önpusztító) energiával veri (szét) dobjait; végül egy sovány, hatalmas orral megátkozott gitáros, aki óriási malomkerék-körzésekkel nyűvi hangszerét, miközben hatalmasakat szökell helyből a magasba, repül terpeszállásban és térden csúszva a színpadon. Ez az a négyes, amely kezdetben megelégedett a Who’s Who egyik felével, de ma már minden bizonnyal benne vannak e tekintélyes nagykönyvben is.
https://www.youtube.com/watch?v=cH9IgJZCx4c
The Who – a modok kedvence, a rock-opera úttörői, a színpadi törés-zúzás nagymesterei, minden idők egyik legnagyobb koncertbandája, hangerőbajnokok, ütős dalok és csodaszép dallamok szerző-előadói.
Ha Kleopátra orra rövidebb lett volna, másként alakul a történelem. Ha Pete Townshend orra rövidebb lett volna (más gyermekkori frusztrációkról most ne beszéljünk, megírta azt a Tommy-ban…), a rock szegényebb lett volna egy nagyszerű muzsikussal, zeneszerzővel, akinek gyógyír volt a zene minden kisebbségi érzésére. Talán éppen ez volt a titka a The Who-életmű kettősségének, amelynek egyaránt lételeme volt az agresszivitás és a hol szenvedélyes, hol szemérmes líra.
Kik voltak a modok, azaz „modernek”? Modnak lenni 1964-66-ban Londonban annyit jelentett, mint összecsapni a külvárosokban a rockerekkel, mint csicsás ruhákba öltözni, mint kifogástalan hullámos hajat viselni. Olyan fiatalok voltak, akik a maguk módján lázadtak, akiket nem érdekelt a múlt, a háború, a dicsőség, a Birodalom, akik nem akartak mást, csak jól érezni magukat, száguldozni kis olasz scooterjeiken, és a düh, ami belőlük áradt, csak azért tört ki, mert nem szerették, ha másságukért lenézik őket. Ebből fakadt álsznobizmusuk is és rosszul álcázott erőszakosságuk. A finomkodásnak és az erőszaknak ez a keveréke természetesen zene után kiáltott. Pont a mod-oknak ne lett volna saját muzsikája? A három leghíresebb mod-banda a Small Faces, a Kinks és a The Who volt.
https://www.youtube.com/watch?v=afam2nIae4o&ob=av2e
A banda három tagja, Pete Townshend, John Enstwhistle basszusgitáros, azaz The Ox (Az Ökör), és Roger Daltrey énekes-szájharmonikás már 1963 óta együtt nyomta, 1964-ben egy feledésbe merült kislemezt is készítettek High Numbers néven. Ezután vették fel a The Who, dobosuk akkor még Doug Sanden volt. Egészen addig a napig, amíg be nem tévedt egy próbájukra egy szabad lábon lévő elmebeteg, aki előbb megjegyzéseivel űzte depresszióba Sandomot, majd szinte szó szerint kidobta az ütők mögül és pillanatok alatt szétverte a cuccot. Townshend rögtön tudta, hogy neki ez a bolond kell, inkább kártalanította érdemei elismerése mellett Sandomot, aki visszavonult a zenéléstől és visszament kőművesnek…Ekkortájt találkoztak két fiatal tv-s segédrendezővel, Chris Stamppel és Kit Lamberttel, akik éppen pályamódosításon törték a fejüket. Ők vezették be az új bandát a Soho rosszhírű klubjaiba, és bizony, nem kis erőfeszítésükbe került, hogy eljussanak a már akkor is rock-szentélynek tartott Marquee-ba. Kezdetben a belváros nem volt vevő a külváros zenéjére, de néhány kedd után – ez volt a The Who napja – elterjedt, hogy a Marquee-ban „valami történik”. Különösen sokat beszéltek a gitárosról, aki mindenféle bizarr hangot csal ki hangszeréből, majd a végén miszlikbe vágja. (A gerjesztéseket, a mikrofonállványhoz való dörzsölést ugyanis Pete csinálta először…). A zenekar ekkor még bagóért játszott, de a biznisz már elindult…
1965. január 15-én jelent meg a The Who első kislemeze, az I Can’t Explain a Decca kiadásában. Az SP mindössze ezer példányban jelent meg, a lemezcég a reklámra is sajnálta a pénzt. (A Decca azért követett el ennél nagyobb baklövést is, előbb a Beatles, később Jimi Hendrix elutasításával..). Kit Lambert azonban elkezdett házalni a különböző rádióadóknál, míg az egyiknek a dj-jét meggyőzte, hogy az I Can’t Explain az év lemeze. Ugyanezt a dumát adta el a népszerű tv-műsor, a Ready Steady Go illetékeseinek is. A recept bevált! A Decca ekkor már hajlandó volt némi marketingre a második kislemezhez, az Anyway, Anyhow, Anywhere-hez, Lambert pedig a zenekar imázsán kezdett dolgozni: Keith Elvis-portrés trikókban dobolt, John régi medáliákkal tűzdelte tele trikóját, Roger egy ifjú lord külsejét öltötte magára, Pete pedig beleburkolózott a brit lobogóba. Néhány héttel később már úgy beszéltek a bandáról, mint a londoni Pop Art megteremtőiről.
https://www.youtube.com/watch?v=h3h--K5928M&ob=av2e
November 5 Angliában Guy Hawkes ünnepe: 1605-ben ezen a napon akarta Hawkes egy puskaporos hordóval felrobbantani a londoni parlamentet. A meghiúsult merényletről azóta is népünnepéllyel emlékeznek. Nos, ezt a napot választotta ki a The Who a maga merényletéhez, a My Generation című dal megjelentetésével, amelynek egy sorát azóta is nemzedéki életérzésként idézik: „Remélem, meghalok, mielőbb megöregszem” (I hope I die before I get old…)
„A My Generation-re szinte rákényszerültünk. Híveink egyfolytában azzal nyaggattak minket, hogy „tegyünk közzé egy kiáltványt”. Azt hiszem, életemben ez volt az egyetlen társadalmi töltésű nyilatkozatom, ami sikeresnek bizonyult. Volt benne bírálat az oktatási rendszerrel szemben, de az is, hogy nemzedékem elfecsérli magát felesleges dolgokra” – nyilatkozta évekkel később Towshend, aki a „megöregedésen” állítólag „meggazdagodást” értett. Ihletői között megemlítette Mose Allison Young Man Blues-át, amely később ugyancsak a zenekar nagyágyúi közé tartozott. Daltrey szerint viszont „nem szól másról, mint egy fiatal srácról, aki megpróbálja kifejezni önmagát…”
Egyfajta „demonstrációnak” vették annak idején, hogy Daltrey szinte minden sorban „dadogott”. Az énekes ezt azzal magyarázta, hogy farkasordító hideg volt a stúdióban és vacogott a foga, Keith Moon viszont azt állította, hogy Pete két perccel a felvétel előtt adta oda Rogernek a szöveg kéziratát, és Daltrey azért dadogott, mert nem tudta elolvasni Townshend „macskakaparását…”.
A My Generation, amelyet azóta már számos esetben filmaláfestésnek és reklámzenének is használtak, persze minden tekintetben nagyszerű dal. Egészen meghökkentő benne John négy goromba basszusfutama – szólógitár helyett, de szólósszinten! – váratlanok a benne lévő hangnemváltások, és a dal végén Pete és Keith szó szerint „darabokra veri” a zenét (koncerteken is ez lett a „szétverés” dala, amikor minden borult, törtek a gitárok, repültek a mikrofonállványok és a dob maradványai a közönség közé…), mintha valóban egy forradalom előfutára lenne a zene…
Alig egy hónappal később, 1965. december 3-án jelent meg ugyancsak My Generation címen a The Who első albuma, amelyen a címadó dal kiemelt helyre, az első oldal végére került. Ez a korong még elég eklektikus, egyfajta „maximum R&B” elve alapján: két James Brown-szerzemény mellett felkerült rá Bo Diddley I’m A Man-je, de a saját dalok közül is ezt a stílust követte az Out of The Streets, vagy az I Don’t Mind. Ezzel szemben a Much Too Much inkább Bob Dylan hatásáról árulkodik! A La-La-La-Lies könnyed, játékos, Pete szerint akár Sandie Shaw is énekelhette volna…A The Kids Are Alright a másik mod-himnusz a My Generation mellett, vokálja mintha a korabeli Beatlest idézné, a hangszerelése azonban már tiszta The Who…Tizenöt évvel később ez lett a címe a zenekarról készült amerikai dokumentumfilmnek, de a cím sajnos már nem fedte a valóságot, mert Keith Moon 1978. szeptember 7-én meghalt…
https://www.youtube.com/watch?v=8L7XiZlalvs
Az A Legal Matter érdekessége, hogy Townshend először énekel szólót. A dal ugyanis egy válásról szól, és a frissen elvált Daltrey-nek nem volt kedve hozzá… A lemezt záró The Ox ellenben kemény hard-rock instrumentális rögtönzés, amelyben Anglia egyik legismertebb session-zenésze, Nicky Hopkins is részt vett. Hopkins (1944-1994) kiváló billentyűs volt, akinek egész életét végigkísérte a Crohn-kór (krónikus emésztőrendszeri gyulladás), ezért elsősorban lemezfelvételeket maradtak utána, de ezek között a Kinks, a Rolling Stones, a Jeff Beck Group, Donovan, a Jefferson Airplane, sőt a Beatles-tagok szólólemezei is megtalálhatók. Entwhistle-ben elszabadul a pokol, amelynek útjához Moon szolgáltatja a köveket.
A My Generation indulásnak jó volt és az már világosan látszott, hogy a The Who minden hatás ellenére nem fogja szaporítani a brit blues-bandák számát. Az egy évvel később kiadott A Quick One című album befejező, címadó 9 perces kompozíciója pedig már arra utalt, hogy a „zenedrámák” felé tágítják horizontjukat.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
