Forog a lemez, forog a Zene, és a világ legnépszerűbb együttese már csak néhány hétre van attól a pillanattól, hogy ne érezze magán folyamatosan a turnék, a már-már őrjítő nyilvánosság, a sztárlét taposómalmának csőre töltött fegyverét. Így is lehetne magyarázni az 1966 augusztus 5-én megjelent Revolver című albumuk (hetedik stúdiómunkájuk) címét, de e szójátékban benne van az a fordulat, amelyre ugyan életükben még egy kicsit várniuk kellett (1966. augusztus 29-én tartották utolsó koncertjüket San Franciscóban), a zenében azonban már elkezdték.

A Beatles megfordította egy képzeletbeli lemezjátszón eddigi munkássága korongját. Bár eddig sem lehetett rájuk azt mondani, hogy minden lemezük egyforma lett volna, és előző lemezükön, a Rubber Soulon is akadtak érdekes próbálkozások a Norwegian Woodtól a Girl és a Michelle akusztikus vallomásain át a már-már „punkos” Run For Your Life-ig, a Revolver viszont megnyitja az utat a Gombafejűek utolsó 5 évének folyamatosan kísérletezéséhez.

A Négyek 1966-ra eljutottak oda, hogy már azt csinálnak, amit akarnak, sem anyagilag, sem művészileg nem tudtak akkor kockáztatni, hogy belebukjanak. Hírnevük, addigi zenéjük garancia lett a rajongók előtt. Az újabb és újabb útkereséseket nem is hagyják többé abba, és bár nem mindegyik sikerült egyforma színvonalon, szép számmal akadtak olyan kis mesterművek, amelyek számos pályatársnak vagy egész irányzatnak jelentett később útjelzőt.

E Beatles-laboratóriumnak egyik alapfeltétele volt, hogy a tagok egyéni törekvései az eddigieknél nagyobb teret kapjanak. És bár még létezett az „egy mindenkiért, mindenki egyért…” elv John, Paul, George és Ringo között, e kibontakozások egyre inkább megmutatták, mennyire különböző egyéniségek ők, és végső soron felőrölték a zenekar egységét. És ez a szélrózsa, bár végig nagyszerű az összhangzás, már megmutatkozott a Revolver egyes dalaiban is. Mindenekelőtt a John Lennon és Paul McCartney szerzett darabok közötti különbségekben, de abban is, ha egyre inkább háttérbe szorultak a korábban annyiszor megcsodált, többszólamú vokálok. Lennon inkább az új, pszichedelikus hangzások irányában indult el – ez különösen az I’m Only Sleeping-nél és a Tomorrow Never Knows-nál jön ki – míg McCartney a klasszikus zene iránti vonzalmának engedett szabad folyást és ennek lett eredménye az Eleanor Rigby, valamint a For No One.

A lemezborító is új dimenziót jelentett a Beatles munkásságában: a korábbi albumok címlapján csoportképek szerepeltek, míg az A Hard Day’s Night apró fotói fényképautomaták portréira emlékeztettek. A Revolver borítója ellenben fotó- és rajzmontázs, amelyet Klaus Voormann német zenész-képzőművész készített Robert Whitaker fotóinak felhasználásával. Voormannt, aki a borítón önmagát is megjelenítette George hajába ágyazva, még Hamburgból ismerték a fiúk, ő volt a barátja Astrid Kirchherrnek, mielőtt a lány beleszeretett az „ötödik Beatle”-be, Stuart Sutcliffe-be. Klaus a borítóért mindössze 40 fontot kapott, de munkája Grammy-díjat ért neki. Közben zenészként is egyre ismertebb lett, hívta a Hollies, a Moody Blues, végül a Manfred Mann-nél kötött ki, amelyben basszusgitározott és fuvolázott 1966 és 1969 között. Később tagja lett John Lennon Plastic Ono Bandjének, és ott volt 1971-ben George Harrison és barátai Bangla Desh-koncertjén is. Amikor a Beatles feloszlott, volt egy olyan elképzelés, hogy Klaus lép Macca helyére, és az új négyes már nevet is kapott: The Ladders. Ez azonban nem valósult meg, de a következő években Lennon, Harrison, Voormann és Ringo Starr többször játszottak együtt egymás lemezein, igaz, mind a négyen csak egyszer, Ringo 1973-as I’m The Greatest című dalában.

A zene? Ahány darab, szinte annyi drágakő. George Harrison nyit – erre sem volt még példa – a Taxmannel: ez a R&B, amelyben két szólógitár szólal meg (George-é és Paul-é) alaposan odamondogat az új brit adórendszernek („Sétálj csak egyet, s lábadra adót vetek”), sőt, még háttérvokálban meg is nevezik Harold Wilson kormányfőt (pedig ő terjesztette fel a fiúkat az MBE-kitüntetésre egy évvel korábban, micsoda hálátlanság…), de „Őfelsége ellenzékét”, a későbbi miniszterelnök Edward Heath-t is. Az extrém módon progresszív adózás elől a következő években számos híresség menekült el Nagy-Britanniából, és a Beatles-fiúk is minimum a „kétlakiságot” választották a szigetországgal és Amerikával, nem kis mértékben azért, hogy ne nyelje le jövedelmük közel 80 százalékát a kincstár.

Alig több mint 2 perc, az egyik leghíresebb, keletkezés-történetét tekintve az egyik legrejtélyesebb dal az Eleanor Rigby – az első olyan, amelyen egyik tag sem játszik hangszeren: Paulé a szólóének, John és George adják a vokált, és egy George Martin szervezte dupla vonósnégyes (4 hegedű, 2 brácsa, 2 cselló) adja a kíséretet. Klasszikus kvartettel már egy évvel korábban is próbálkozott Paul a Yesterday esetében, de akkor ő legalább megszólaltatott egy akusztikus gitárt. E mini-remekmű ugyanakkor zeneileg és szövegileg is tökéletesen, sem elvenni belőle, sem hozzátenni nem lehet. A magány, az emberi feleslegesség, a kilátástalanság aligha fejezhetőbb ki tömörebben. A rövid, melankolikusságában is lendületes dal mintha azt sugallná: ilyen gyorsan elillan az élet, ha nem vigyázunk, a semmibe…

„oh, nézd, hogy vonul a magány!

Eleanor Rigby rizs söpör

hol esküvő volt

álma nem holt

kifelé bámul

az ajtónál perselyben tartogat még egy arcot

vajh ki van ott

magányosok hová merre mentek?

magányosok vajon kinek kelltek?

McKenzie páter

igéket körmöl magában

mit senki nem hall

néma a fal

dolgozik egyre

zoknivarrás titok-éjjele

mi lesz vele?

magányosok hová mentek?

magányosok kinek kelltek?

Eleanor Rigby

templomban halt meg s

egy nevet földeltek el

senki nem jött el

McKenzie páter

sarat ver le kezéről s elballag

a menny elmarad”

(GNL fordítása)

https://www.youtube.com/watch?v=f9GhwFeSz9c

Könyvtárnyit írtak már össze arról, hogy kik ihlették a dalt, annyi biztos, hogy a liverpooli temetőben létezik egy Eleanor Rigby nevű nőnek a sírja, amely manapság a Beatles-rajongók sírja, és a városban szobrot is kapott a dalbeli szerencsétlen vénkisasszony, „minden magányosoknak” ajánlva. A dal születéséről csak annyi egyértelmű, hogy a zene Paulé, és akkori barátnője, Jane Asher ihletésére kezdett el Vivaldit hallgatni, így talált rá a vonós hangzásra. A szöveg szerzősége máig bizonytalan, egyesek tudni vélik, hogy abszolút csapatmunka volt, még egy stúdióban jelenlévő barátjuk, bizonyos Peter Shotton is belebeszélt, a szentbeszédet író McKenzie atya képe pedig Ringótól származik. Később John és Paul is azt állította, hogy a szöveg oroszlánrésze az övé – az eredmény szempontjából mindegy.

Az Eleanor Rigby is a legtöbbet átdolgozott Beatles-felvételek közé tartozik. Néhány különleges verzióra hívnánk fel a figyelmet: Ray Charles gyönyörű soul-dallá alakította, a Vanilla Fudge végtelen lebegéssé a semmi felett, Chick Corea instrumentális változatot készített belőle, de megihlette Joan Baezt, Ritchie Havens-t és a Booker T. & The MG’s-t is. Robbie Krieger, a The Doors gitárosa rendszeresen beleillesztette koncerteken a Light My Fire szólójába az Eleanor Rigby főmotívumát. A dal még a modern irodalomra is hatott: Douglas Coupland kanadai író 2004-ben jelentette meg Eleanor Rigby című regényét, amely egy, negyvenes éveihez közelítő magányos nő életét állítja középpontba. Nem így hívják a hősnőt, de a címből mindenki az egyedüllétre asszociál.

Az Eleanor Rigby, amely két évvel később egyfajta zenei nyitánya lett a Yellow Submarine című animációs filmnek,  az albummal egy időben jelent „dupla A-oldalas” kislemezként éppen a Yellow Submarine-nal párosítva, és e ritka duó is, mint a Beatles-kislemezek szinte mindig, a brit lista élén kötött ki.

Lennon LSD-korszakának kezdetének tekintik az I’m Only Sleepinget, más értelmezések szerint csupán a muzsikus csupán végtelen kimerültségének adott hangot ebben a valóban dimenzióhatárokon sikló dalban, amelyre a torzított, visszhangosított hangok és hangszerek is rájátszanak. George gitárja néhány futam erejéig visszafelé szól, Paul hipnotikus basszusfutamot enged meg magának. Aki már képes volt megragadni azt a pillanatát, amikor ugyan még ébren van, érzékeli a külvilágot, de azok már furcsa zajokkal és fényekkel jutnak el hozzá, ugyanakkor már félig odaát van az álom szférájában, pontosan meg tudja érteni ezt a hangulatot. A túlhajszoltságra utal, hogy „szükségtelen száguldásról” beszél, de könnyű félreérteni az ilyen sorokat: „ágyban maradok, az árral sodródom”. „Ne rontsd el a napon, mérföldekre távolodom, végső soron csak alszom”. Johnt néhány hónappal korábban, az Evening Standard 1966. március 4-i számában megjelent interjúban Maureen Cleave újságírónő „Anglia leglustább emberének” nevezte, Lennon azt válaszolta, hogy „fizikailag lusta, de írni, gondolkodni, látni nem”. Egyébként Cleave, akinek állítólag Johnnal viszonya is volt, ebben az interjúban faggatta alanyát a vallás kérdéseiről, és akkor hangzott el az sokszor idézett (manipulatív módon összefüggéseiből kiragadott mondat), mely szerint „a Beatles népszerűbb Jézus Krisztusnál”. Holott John csupán arról beszélt, hogy a nyugati egyházak nem törődnek azzal, hogy vonzóvá tegyék az Evangéliumi Tanításokat a fiatalok előtt…

És ha már hit, akkor India és ismét George Harrison: a Love You To az első olyan rock-dal, amely egy indiai raga motívumaira épül. George maga játszik szitáron (ekkor már felkereste Pandit Ravi Shankart, hogy tanítványa lehessen), és indiai muzsikusokat kért fel a kíséretre. Ringo csupán csörgődobot szólaltat meg, Paul pedig csak vokálozik. A szöveg, akárcsak az előző dal, a nyugati életforma rohanását kárhoztatja – az összes Beatle közül talán George próbált a legtöbbet tenni azért, hogy ne így éljen. Bár ez nem teljesen sikerült neki, abban múlhatatlan érdemei vannak, hogy mind az indiai zenét, mind pedig az indiai életfilozófiát széles körben népszerűvé tette a világban.

A lemez egyik legszebb felvétele – és a résztvevők egyik kedvence – Paul Here, There and Everywhere-je, amelyben az akusztikus hangszerek és könnyedén hullámzó, harmonikus vokálok dominálnak.

Gyermekdal, tengerészinduló, kocsmadal, szurkolóének – mindegyikre alkalmas a Yellow Submarine a maga egyszerű vidámságában, amelyet a világ legrokonszenvesebb fahangja, Ringo Starr énekel. A fúvósok megelőlegezik Borsőrmester rezesbandáját, a megafon-szövegek pedig a „kapitány a gépházhoz” kezdetű viccet juttatják eszünkbe („Mennyi? – Harminchárom. – Mi harminchárom? – Mi mennyi?”).  A kiabálásokban és a kórusban a Négyek mellett George Martin, szinte a teljes menedzsment, valamint Brian Jones és Marianne Faithfull is részt vesz.

A dal köré rajzfilm épült George Dunning rendezésében, Heinz Edelmann művészeti irányításával. E Beatles-mozit a maga korában némi csalódást fogadta, képi megoldásai azonban nem csupán a pszichedelikus művészet kordokumentumai, hanem az animációs műfajra is hatottak: nem lehet például nem venni észre hatását Jankovich Marcell János vitézén…A Yellow Submarine-t ma már óvodákban tanítják, stadionokban éneklik, a lengyel Lech Poznan futballcsapata egyenesen csapatindulójává tette. A mitikus vízi alkalmatosság 16 méter hosszú fémszobrát 1984-ben készítették el a Liverpool Garden Festival számára. 2005 óta a liverpooli John Lennon nemzetközi repülőtér előtt áll.

A She Said, She Said egy 1965 augusztusi Beverly Hills-i összejövetel emléke. A fiúk itt pihentek amerikai turnéjuk közben, és az egyik este LSD-szeánsszá alakult át Peter Fonda vezetésével. A Beatles-nek addig nem volt ilyen élménye és meg is rémültek tőle rendesen. Ezt a bizonytalan állapotot jól fejezik ki az össze-vissza csapkodó gitárok, és a töredezett dobjáték – Ringo mestermunkája. A szövegbe beleszőtték Fonda szavait is, egy ismeretlen nő szájába adva a szöveget: „Azt mondta, tudom, milyen halottnak lenni, és úgy éreztem magam, mintha meg sem születtem volna”. A dal felvételében valami rejtélyes oknál fogva Paul nem vett részt, George basszusozott.

És még csak most fordítjuk meg a korongot! a Good Day Sunshine Paul újabb titkát fedi fel: kedveli a régi vaudeville-zenék hangulatát, ezt örökíti át itt a beat-be és egy vidám, felhőtlen dal lesz belőle.

Ahogyan a Good Day Sunshine Paul önálló törekvéseiről árulkodik, úgy érhetjük tetten John saját, későbbi szólómunkáira jellemző hangját az erőszakosan kétségbeesett, álomvilág elől menekülő And Your Bird Can Sing-ben. Erejét az is adja, hogy George és Paul dupla szólógitáron játsszák az instrumentális részeket.

A For No One-t, Paul művét, nyugodtan nevezhetjük „neobarokknak”, nemcsak dallamvezetése, hanem hangszerelése miatt is: a szerző csembalón játszik, és egy szép franciakürt-szólót kapunk a hangszer mesterétől, Alan Civiltől, a BBC Symphony Orchestra muzsikusától. A társak közül csak Ringo játszik a felvételen, John és George kimaradtak.

A Doctor Robert újra az embertelen hajsza és a drogok tévútja témáját veti fel. Az R&B alaptempót a középrész keringése váltja fel, mintegy az ellazulást, az „elszállást” illusztrálva. Lennon akkoriban azt állította, hogy Doctor Robert ő maga, mert a turnékon általában nála voltak a „csodapirulák”,  a Beatles-szakértő Ian McDonald szerint viszont Timothy Leary „orvoslásait” énekelték meg.  Az I Want To Tell You diszharmóniáiban, amelyet a dob látszólagos késései, a nem túl derűs akkordok is hangsúlyoznak, George saját belső frusztrációinak, konfliktus-kezelési gondjainak ad hangot.

A Got To Get You Into My Life nemcsak a rézfúvósoknak a Beatles-nél korábban elképzelhetetlen harsányságával tűnik ki, hanem Paul agresszív, a klasszikus rock and rollt idéző énekével is. Macca később is műsorán tartotta, és sokan át is dolgozták, főleg olyanok, akik mögött jó fúvósok álltak, mint a Blood, Sweat & Tears, vagy az Earth, Wind & Fire, de még Ella Fitzgerald és Johnny Hallyday is elénekelte.

https://www.youtube.com/watch?v=zd61M256RfM&feature=related

És elérkeztünk a befejezéshez, az utolsó dalhoz, amely elsőként született meg a lemezhez, de egy ilyen darab nem kerülhet máshová, csakis a végére. Amikor John Lennon találkozik Timothy Leary közvetítésével a Tibeti Halottaskönyvvel, és a Beatles elmegy egy hagyományos stúdió-technika legvégső határáig, visszhangosításokkal, torzításokkal, preparált szalaghurkokkal, visszafelé felvett gitárszólóval, elektromos orgona és szitár együttlétével, miközben a dob ráerősít a módosult tudatállapotra, sirályok és nevetőkórusok helyettesítik a mantrázó szerzeteseket. Így jött a világra a Tomorrow Never Knows, amelynek az égvilágon semmi köze a szöveghez, csupán egy interjúból ragadták ki Ringo soros oda nem illő mondatát.

„Kapcsold ki agyad lazíts sodródj

ez nem halál ez nem halál

le a gondolattal add meg magad az űrnek

ez ragyogás ez ragyogás

megláthatod a belső lényegét

ez mind a lét ez mind a lét

szeretet minden  szeretet mindenki

ez a tudás ez a tudás

tudatlanság és gyűlölet gyászol

ez a hit ez a hit

de hallgass álmaid színére

ez nem elmúlás ez nem elmúlás

játszd hát a létezés játszmáját

a kezdet, a kezdet végéig”

(GNL fordítása)

A Tomorrow Never Knows-t rengeteg próbálkozás után vették fel végleges változatban. Előkerült a dalnak olyan töredéke is, amelynek versszakvégeit Lennon úgy nyomja meg, mintha egy OM-mot mondana. A Revolver záró akkordja lett a legtöményebb, ráadásul nincsen a végén igazi lecsengés, hanem a hangok a szakadékba zuhannak – olyan az egész, mint egy hirtelen halál. Pedig a Nagy Kaland még ezután következett a Beatles életében.

Nem véletlen, hogy viszonylag kevesen próbálkoztak a darab újraértelmezésével. Ezek közé tartozott Phil Collins, aki elég korrekt módon visszaadta 1981-ben a pszichedelikus káoszt, holott, ha valami, ez igazán távol állt tőle. Sokkal inkább illett a Grateful Deadhez, ők nagyon is értettek a téridőből való kilépéshez a zenében. Fennmaradt egy Jimi Hendrix-töredék is róla, míg a német Tangerine Dream az elektronikus oldalt domborította ki.

A Revolver nemcsak a rajongók, hanem a kritika részéről is alapműnek számít. A Guinness kiadásában 1994-ben megjelent All Time Top 100 Albums-ban az első helyezett, míg a Rolling Stone 500-as örökranglistáján a 3. helyre került. Ugyancsak első lett a Q magazin 2000-ben kiadott rangsorában, 2001-ben a VH1 zenei tv-csatornánál, míg a Guardian, a Channel 4 és a HMV közös, Music of the Milleniumban szintén 3. helyezést ért el. És egy ritka dicséret: 2010-ben a Vatikán hivatalos lapja, a L’Osservatore Romano közzétette a Szentszék kedvenc Top Tenjét: ebben szintén a Revolvernek jutott az első hely.

Track listing:

Taxman (George Harrison)

Eleanor Rigby

I'm Only Sleeping

Love You To (George Harrison)

Here, There and Everywhere

Yellow Submarine

She Said She Said

Good Day Sunshine

And Your Bird Can Sing

For No One

Doctor Robert

I Want to Tell You (George Harrison)

Got to Get You into My Life

Tomorrow Never Knows

A nem jelölt dalok John Lennon-Paul McCartney szerzeményei