Édesanyám ez a becsületes, kemény asszony, kinek keze már ráncosodik, egyben oszt büntetést és dicséretet is, itt ül velem szemben és a keresztrejtvényt fejti. Kemény élete volt, haja már őszes, de a fiatalság bohósága, a csintalan viselkedés és az örök emlékek még mindig ott csillognak a szemében. Szeretem őt, bár kevésszer mondom neki, pedig megérdemelné. Tisztelem is, mert ő az életemben az-az ember ki mindig segített, támogatott, boldogságot adott. Felnézek rá, ezt persze nem tudja, de ő a példaképem.
Emlékszem, hat éves voltam, kis hátulgombolós mikor leestem a cseresznyefáról. Hatalmas púp nőtt a fejemre, ő meg egy behűtött késsel a kezében jött felém, hogy rányomja a kobakomra, az majd leviszi a duzzanatot. Persze akkor nem tudtam, hogy mit akar csinálni, visítva-üvöltve szaladtam el előle, mert azt hittem le akarja vágni. Ő megfogott a rutinjával, homlokomra nyomta a hideg kést, és azzal a gyönyörű csillogó barna szeme nézésével megnyugtatott.
Nagymamámnál töltöttem a gyermekkorom nagy részét. Áldom érte a sorsot, hogy ilyen előéletem lehetett. Minden csibészséget megtanultam, csúzliztam, nyilaztam, de a kedvencem akkor is a tyúkreptetés volt a tetőről. Ennek a játéknak az volt a lényege, hogy a két unokatestvérem meg én megfogtunk az udvarban egy-egy kedvenc tyúkot. Felmásztunk velük először a pincetetőre, majd onnan az ól tetőre. Gyerekek voltunk így, félelemérzet még nem alakult ki bennünk. Egy kézzel kapaszkodtunk, míg a másikban a vergődő áldozat volt. Amint felértünk a palatetőre, háromra elengedtük a szárnyasokat had repüljenek. Ez a játék talán másoknak állatkínzásnak tűnik, de nekünk csak egy szórakozás volt. Amikor tíz évesen is ezt a szórakozást űztük, fergeteges nevetések és hatalmas bohóckodások közepette beszakadt alattunk a palatető. Volt nagy sírás-rívás, de édesanyám akkor is ott állt és dédelgetett minket, nem büntetett meg, de mi annál jobban szégyelltük magunkat.
Már gimnáziumban sem számítottam jó gyereknek és tudom, hogy az évek alatt sokszor kihúztam nála a gyufát, de egy emlék örökre bevésődött a fejembe. Beteg voltam, kórházba is kerültem. Édesanyám minden áldott nap ott virrasztott a betegágyamnál. Egyik nap, már nem voltam teljesen magamnál a sok infúziótól, amiben kimondhatatlan nevű gyógyszerek csepegtek lefelé a kézfejembe. Talán az volt a legszörnyűbb, hogy a tehetetlenség és keserűség egyvelege keringett a kórteremben. A reménytelen és gyógyíthatatlan beteg gyerekek szüleinek a sóhaja lebegett a fejünk felett. Édesanyám még egy ilyen helyzetben is maga volt a tiszta remény és szeretet. Úgy emlékszem rá, mint egy fény óriásra, világít és utat mutat. Nekem ott akkor a gyógyulás útját mutatta. Megfogta a kezem és csak annyit mondott:
- Aludj csak, én őrzőm az álmodat.
Tudom akkor nagy áldozatokat hozott értem, de ott a kórházban, a tehetetlenséget felváltotta anyám selymes bőrének érintése a keserűséget pedig kedvenc parfümjének nyári virágillata.
Fiatalkorom nagy része így telt, felhőtlen örömmel teli boldogsággal.
Ahogy így elnézem édesanyámat, szemében már ott van a pihenés utáni vágy, fáradt. Kicsúszik a kezéből a keresztrejtvény, betakarom egy lovas pléddel.
- Csak egy picit pihenek- mondja már félálomban.
- Aludj csak édesanyám, most én őrzőm álmodat.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
