M. barátommal egy havas, késő esti utcán beszélgetünk az aznapi munkáról, és a másnapi ügyeletről. Az utca szüleimére emlékeztet, szokás szerint ilyenkor senki nem jár arrafelé.
Elbúcsúzunk, már éppen fel akarom kínálni M.-nek, hogy hazaviszem, mert kaptam egy új autót (régi sincsen), de elsiet, és nem hallja meg. Beülök egy csodaszép, nagy fekete autóba, talán Volvo, talán más, régen nem követem már a márkákat. Próbálgatom a műszereket, még mielőtt elindulnék, közben eszembe jut, hogy be kell telefonálnom a céghez: ne küldjenek értem hajnalban kocsit, hanem inkább én viszem be a velem párhuzamosan szerkesztőt. Egy számomra ismeretlen hölgy nevét mondják, aki Helsinkiben volt tudósító (ott soha nem volt), megadják a telefonszámát. Felhívom, és felajánlom neki, hogy beviszem őt is, és csak utána kérdezem meg, hogy merre lakik. A Blahán, mondja. Teljesen kiesik ugyan az útvonalamról, de már megígértem neki. „Rendben: találkozzunk a Viktor Emánuel-híd budai oldalán” – mondom, bár ez a híd Rómában van és a Vatikán bejárata. Kicsire nem adunk.
Közben, ahogyan állok, behavazódik a kocsi, kiszállok, hogy letöröljem a havat az oldalsó ablakokról. Vissza akarok szállni, de észreveszek néhány autót, amelyek akkor parkoltak oda. Annyira elterelik a figyelmemet, hogy egy másik, sokkal kisebb, zöld vagy kék autóba akarok beszállni (mostanában, mintha keverném ezt a két színt). Egy fiatal hölgy neveti ki ügyetlenségemet. Aztán újra beszállnék, rájövök, hogy egy kis kamion az. Körülnézek és sehol nem látom az új csodaautómat.
Egy hatalmas termetű férfi közeledik, megkérdezem tőle, nem látta-e a kocsimat. Válasz helyett vállon ragad és magával vonszol. Megjelenik az utcán néhány katonasapkás, barnainges kamasz, akik harsányon a Horst Wessel-indulót éneklik magyarul. A férfi csak vonszol magával, és ő ezt dúdolja a fülembe. „Ahelyett, hogy ezt az ocsmányságot dalolja, visszaadhatná a kocsimat” – mondom neki. Ez olaj a tűzre. „Megdöglesz, mint a többiek”- sziszegi és a földre nyom. Ekkor már az életem is elég lenne, nem is kéne a kocsi, hiszen az ember kétszer akkora, mint én, és 40 kilóval nehezebb. „Megdöglesz, darabokra tépünk, mint a többieket” – sziszegi. Szinte teljesen megbénulok a szorításában, de egyszer csak összeszedem minden erőmet és bátorságomat: nemcsak, hogy kiszabadulok a kezei közül, hanem én kerekedem felül. Előbb beletaposok az ágyékába, biztos, ami biztos, én amikor a nagy melák a földre rogy, beletaposok a pofájába is. A rajta hagyott sáros-havas nyomról veszem észre, hogy bakancs van a lábamon, amilyent katonakorom óta nem viseltem…
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
