Egy régi polgári lakás halljában ülünk egykori kollégámmal, aki középiskolai tanárból lett hírügynökségi újságíró. (Én pedig hírügynökségi újságíróból főiskolai tanár). Kopognak és valaki bejelenti, hogy a tanár urat keresik, de nevet nem mondtak, csak azt, hogy szemüveges és szakállas. Mindketten szemüvegesek és szakállasok vagyunk. Bejönnek végül a tanítványok, akadnak köztük olyanok, akik hozzá, és olyanok, akik hozzám jártak, de egyikük sem talál oda a saját tanárához. Valahogy azért megoldjuk a problémát, pedig a másik témáit sem ismerjük. A rutin…
Apámmal ebédet megyünk vásárolni, de Anyám kikötötte, hogy valamennyi fogást a környék más kifőzdéjéből kell hozni. Csak azt felejtette el, hogy aznap mindegyikben ugyanaz volt a menü.
Életem lelkendezve újságolja, hogy egy közös barátunk megtalálta gyerekkori diafilmjeimet és betáplálta őket a számítógépünkbe. Boldogan nyitom ki a gépet, hogy felfedezzem a régi kedvenceket, és rögtön a Ben-Hurra kattintok, ami ugyan nekem nem volt meg, de egy haveromnak igen, és többször kölcsön adta. Erre mit látok? Valaki összekombinálta a Ben-Hurt a 15 éves kapitánnyal, és ennek szellemében Judát portugál rabszolga-kereskedőknek adják el Afrikában, miután egy vasdarabbal eltérítették gályájuk iránytűjét. Próbálom a hibát kijavítani, de onnantól kezdve sem menteni, sem megnyitni, sem törölni nem lehet a felvételeket.
Ebédhez szólítanak, különleges fogás vár ránk: paradicsomos húsgombóc, barackos túrós lepénnyel.
Ehhez képest már semmiség volt az ébredés utáni kávé, amelyet véletlenül ananászfagylalttal dúsítottunk.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
