Írolvasgondol

Kolibri-násztáncok körbe-körbe színvak szivárvány alatt.

Rettegett Iván két méter magas és átbújhatok rezgő szakálla alatt, miként az istenadta orosz nép tette azt Eisenstein filmjében. Napjainkban már csak metróellenőri státus jut neki. Észrevette-e valaki, hogy a film második részében Ivánt kissé Raszputyinra vették? Lehet, hogy Sztálin ezért tiltatta be élete végéig? Velem átellenben egy másik próféta külsejű férfi, olcsó angol regénnyel. Talán a legújabb „titok”?

Operába megyek, Verdi Nabuccójára. A nézőtérre érve látom, hogy szinte szabályos alakzatban egy-egy hely üres. Megkérdezem a jegyszedőtől, hogy miért van így. „Amikor megszólal a Szabadság-kórus, a most még üres helyekre ülőknek lesz a feladata, hogy egy-egy szektornak a hangadói legyenek. Akkor mindenki feláll, együtt énekel, ez lesz a hatalom elleni leghangosabb tüntetés” – feleli a jegyszedő.

Reklámszakembernek hívnak, és szabadon választott próbamunkával pályázhatok. Meglátok a metrón egy gyönyörű arcú, eszményi testű afrikai lányt, és elmondom neki az ötletemet: egy meggypiros lepedőre hanyatt fektetném, csillogó meggyszemekkel raknám körbe testének legintimebb pontjait, de közben széttárt tenyerébe is raknék egy-egy ikermeggyet. A lány sejtelmes mosollyal nyugtázza ötletemet. A fotók sikerülnek is, de a felvételi bizottságból megvádolnak azzal, hogy elloptam egy Whitney Houston-reklámot. Hiába magyarázom, hogy szegény Whitney életében nem készített ilyen reklámfotókat, nem beszélve arról, hogy az az ismeretlen lány sokkal szebb, mint Houston valaha is volt. Végül a lány vigasztal meg: ne szomorkodjak, legalább megszerettettem vele a meggyet.

Újra felépítik a Titanicot, és egy vetélkedőn kiválasztanak, hogy egy szintén véletlenszerűen kiválasztott hölggyel nászútra menjek rajta, hiába tiltakozom, hogy boldog házasságban élek. Hatalmas parádét rendeznek, egyre fokozzák az izgalmat, és semmit sem tehetünk ellene, pedig a hölgy is mást szeret. Csak az utolsó pillanatban jövök rá, hogy az újra felépített Titanic is csak egy multimédiás trükk, akkorra azonban a hölgy már annyira beleélte magát, hogy menekülnöm kell és nemcsak a rossz tréfa kellékeit veszítem el, miközben egy rozzant villamoson próbálok egérutat nyerni, hanem valódi személyes holmimat is.

„Én szeretnék lenni az a jéghegy, amely elkerüli az összeütközést a Titaniccal” – mondta nekem egyszer egy csodálatos Költőnő, akinek éppen megfoghatatlan lénye fogott meg a legjobban. Azóta is gondolkodom e mondat dimenzióin.

Tenorszaxofonok vértezetlen vágyai vörös vérsejtjeimben.

Egyre hosszabbra nyúlnak délutáni sziesztáim. Még az óra is mellettem van, mert a minap éppen délután állt meg egy órára, hogy tovább alhassam. Lehet, hogy ez az én túlélési gyakorlatom.

A Négy Mesés még egyszer összeáll egy vetélkedőre, de mindenkit a legnagyobb rajongója alakít. Én J.L. szerepét kapom. Csak akkor zenélhetünk újra, ha végigfutunk egy kastélyon, labirintusokkal és lépcsőkkel együtt, és végleg el tudunk menekülni az őket üldöző imádók és ámokfutó gyilkosok elől. Mire a célhoz, a kastély lovagterméhez érünk, valamennyiünkből elpárolgott az élet utolsó szikrája is.

A Férfi külföldre menekül a munkanélküliség elől, és egy olyan régi barátjánál talál menedéket és munkát, aki szintén nem akar többé hazajönni. Elhatározzák, hogy megosztják a munkát: a jó barát a házon kívüli feladatokat végzi, míg hősünk otthon marad és a számítógép előtt tart ügyeletet. Élete során már számos rendszert megismert, de ezt nem ismeri, szerencsére, a jó barát asszonya szintén otthon van, és készségesen segít. A segítség közben feltámad bennük egy régi-régi szenvedély, amit annak idején sosem mertek bevallani egymásnak, pedig akkor még fiatalok voltak és egymás puszta érintésétől is izgalomba jöttek. Mindketten tudják azonban, hogy ez aljasság és a Férfi tovább menekül, immár önmaga szégyene elől is. Magányában és reménytelenségében a végén már csak nem tudja, hogy a titkos vágyat szégyelli-e jobban vagy pedig az örökre kihagyott lehetőséget.

Széle-hossza egy leány az aluljáróban. Rajta egy fél vállat villantó, mindenhol szűk, türkizkék strandruha, retro felirattal, mélysötét szemüveg és kívül bolyhos, bugyirózsaszín csizma. 40 fokban. Akárhogy töröm a fejemet, nem emlékszem ilyen divatra…

Kékfarmeros Fiú egy kollégiumi szobában, ahová Ügyvéd barátját várja, mert tartozik neki egy nagyobb összeggel. Ügyvéd megérkezik, de pénzt nem hoz, csak egy nagy halom színes LP-t, ismeretlen Jimi Hendrix-felvételekkel, mert tudja, hogy a Fiú évtizedek óta Jimi nagy rajongója, még együtt is sok lemezt hallgattak, bár Ügyvéd születésétől fogva botfülű. Bulira készülnek, Fiú elindul egy nagy bolt felé, amely előtt Kékasszony várja, és megkéri, hogy vegyen neki egy üveg jó erős italt. Fiú nem örül neki, mert volt egy időszak, amikor Kékasszony, vele együtt, erősen ivott és remélte, hogy ez az idő már nem jön elő többet, de nem tud neki nemet mondani. Odabent óriási tömeg, mintha percről percre nőne, és már-már el sem lehet menni a sorokon. Fiú találkozik Apjával és Anyjával, akik találkoztak a bolt előtt Kékasszonnyal, de nem tudják, hogy italt kért a Fiútól. Fiú elhatározza, hogy mégsem teljesíti kérését, az utolsó pillanatban még ugyan visszafordulna az italos pulthoz, de elsodorja a tömeg, amely, mint kiderült, ingyen krumpliért állnak sorban. Nagy nehezen a család összefut a kijáratnál, ott van Ügyvéd és Kékasszony is, aki felelősségre vonja a Fiút, hogy miért nem vitt neki italt, de a válasz nem is érdekli, mert közben Anyával nagyon egymásra találnak. Anya őt is, Ügyvédet is meghívja ebédre, és valamennyien betuszkolódnak egy apró kocsiba, Kékasszony Apa és Anya közé ül be. Pedig alig 20 méterre vannak a Fiú otthonától…

Meztelen hangyák menekülő útvonala szökőár esetére körmönfont körmenetek között.

Egy krátertó-kék szemű, harmincas évein túl levő prosti annyira megszeret egy folyton démonaival küszködő értelmiségit, aki havonta legalább kétszer biztosan felkeresi őt, hogy egyre messzebb megy vele az extremitásokban, a Kámászutrától a Márkiig. Nem tudja, hogy a férfi már szeretne megszabadulni tőle, mindig elhatározza magában, hogy ez az utolsó alkalom, és azért talál ki egyre szörnyűbb dolgokat, hogy hátha a nő egyszer kidobja. A nő ragaszkodása azonban nem ismer határt, meg a biztos bevételtől sem akar elesni és újra és újra újabb randevút beszél meg vele. A férfit pedig démonai nem hagyják, hogy megszabaduljon tőlük. Lesz-e ebből kiút számára valaha?

Hannibál tanár úr kintornás ruhában kordés tányérárus vándorzsidóként járja a várost. Legalább lesz mivel visszadobálnia a fajvédőkre, mielőtt az amfiteátrumba ér.

Ügyvéd barátom első feleségének luxusvillájában újságíró-kongresszust tartanak, amelyen nekem kell a kollégákat fogadni, intézni a regisztrációkat és a passzokat. Rengetegen érkeznek, és mindegyikük állítja, hogy valamikor együtt dolgoztunk. Akadnak, akikről valóban tudom, hogy dolgoztunk egy szerkesztőségben, de a többségükre nem emlékszem, ami nem vall rám. Közben minden második emberrel egy welcome drinket is meg kell inni, jó helyi házi pálinkából, de minél többet iszom, annál józanabb leszek. Egy bő, fehér indai ing van rajtam, semmi más, de senkinek nem tűnik fel. Mielőtt elkezdődik a kongresszus, ellenőrzöm a névsort, de éppen a saját nevemet nem találom. Ahogy újra és újra végigböngészem a résztvevők neveit, egyre kevesebben lesznek, de egyre több lesz az ismeretlen arc…

Életem új ruhát szeretne magának varrni, de sehol nem talál olyan anyagot, ami tetszene neki. Gyermekkorom egyik kedvenc terén, amelyet azóta már teljesen átépítettek a metró kedvéért, összefutunk régi kollégámmal, az aranyásó külsejű nonszensz dobossal, aki ajánl egy kis üzletet, amely éppen zárni készül. Angol vénlányra emlékeztető kis hölgy vezet be bennünket a boltba, miközben néhány fiatal pár jön kifelé és figyelmeztet minket: nehogy szobát foglaljunk az öregasszonynál, mert iszonyú körülmények uralkodnak nála. Ennek ellenére a hölgy végigvezet minket a bolton, ahol ruhaanyagok nincsenek is, csupán düledező folyosók, kijáró kőpadló-darabok. A végén felvezet minket a tetőre, ahol csodálatos panoráma tárul elénk, de inkább tűnik Firenzének, mint Budapestnek.  Életem el is feledkezik a ruháról…

A molylepke nem kitartó hajnalban. Miután ötször mászott fel íróasztalunk határidőnaplóján, és mind az ötször visszacsúszott, feladta és elrepült.

„Tessék a melltartót, csókolom olcsón” – mondta a piac melletti plébánia fehér falának támaszkodva a szép cigánylány. A pontos tarifáról nem egyeztettük.

Pax bóbiskum.