Jól öltözött, divatos kapucnis kabátot viselő, szép félvér nő árul virágos képeslapokat egy forgalmas budapesti csomóponton. Pedig messze még a karácsony, amikor az ilyen jótékony célú emberek ellepek az utcákat. Csak egy kérdést engedjen meg, mondja, és várom, hogy közli, melyik szervezet nevében gyűjt adományokat éhezőknek, sérült gyermekeknek, magányos öregeknek. De a nő kezében nincsen nyomtatott névjegyzék, hanem egy köteg a hajléktalanok lapjából. Ő is az, mondja, egy gyermeke is van, és enni szeretnének. Szinte ösztönösen odaadom neki a nálam lévő legkisebb papírpénzt. Rövid hálálkodás, ő balra, én jobbra el.
Lent az aluljáróban egy férfi árulja a lapot. Ő pontosan megfelel a „hajléktalan” külső megjelenésének: borotválatlan, szakadt ruhás, kialvatlan, szétesett arcvonású. Még kártya is lóg a nyakában, igazolandó, hogy jogosult a lap árusítására. Őt kikerülöm.
Belém villan: hátha csak átvertek. Lehet, hogy a nő megérezte, hogy nem tudok ellenállni a szép félvér nőknek. Eszembe jut még a múlt század végéről egy nagydarab, szőke lány, aki valósággal elállta az ember útját a metrókijáratoknál, úgy követelt pénzt ételre, aztán minél többször láttuk, annál jobb cuccokban jelent meg. Mostani megszólítóm mellett gyermek sem volt, lehet, hogy úgy gondolta, hogy ettől az elcsépelt fogástól már undorodnak az emberek?
Vagy már rajtam is kezd úrrá lenni a bizalmatlanság?
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
