Írolvasgondol

Leforgatják a Taxisofőr remake-jét, engem választanak ki a főszerepre. Nem elég, hogy nem tudom a szövegemet, hanem még vezetni sem tudok, ráadásul egy hosszú fuvar miatt, amikor körbe-körbe furikázok egy hangos, idegesítő társaságot, még össze is csinálom magam, és nem találok egy helyet, ahol megmosakodhatnék és átöltözhetnék.

Beköszöntött az ősz, és megjelent a nyáron láthatatlan, nagy szakállú csöves, aki télen is rövid nadrágban jár, és csak néhány éve húzott a lábára egy színehagyott vászonpapucsot. Legalább 15 esztendeje, hogy kísért a környéken, de már négy nagy bevásárlószatyrot cipel. Lehet, hogy megfagyott sorstársai holmiját is begyűjti?

Szüleim érkeznek látogatóba a régi kollégiumomba, és teljesen felháborodnak – joggal – mert az ágyamon egy dagadt, közönséges arcú kurva terpeszkedik kéjelegve. Ráadásul még a lába is piszkos. Valamennyien menekülünk előle, de nem foglalkozik velünk, elvan a saját undorító maszturbálásával.

Megint állandóan elkésem. Valószínűleg azért, mert leragadok egy koszos csehóban énekelgetni az immár eltávozott Cs. T.-val, úgy, mint egykor a völgyfesztivál központjában, M.I. pajtájában – mit is énekelnénk mást, mint azt, hogy „négy napja már, hogy nem ettünk, de Lee van Cleef csak ennyit szólt: Hej” - ám diópálinka helyett valami vacakot iszunk. Ráadásul megjelenik V.Z. barátom, akinek arcpirító zenekara van, és a mi löttyünket még feljavítja az általa kedvelt gyomorkeserűvel. Nekem pedig még arra is vigyáznom kell, hogy ne vegyék rajtam észre az italt a szüleim, amikor telefonálok nekik. Közeleg a munkaidő kezdete, hívom taxis barátunkat, aki azonban nemrég visszaadta az adóterhek miatt az ipart, de az én kedvemért még munkába áll, de úgy kell tennie, mintha úrvezető lenne. Biztosan emiatt el is téveszti a címet, pedig számtalanszor vitt már a munkahelyemre, és egészen máshol kötünk ki. Elindulok gyalog, keresztül egy hegyen, amelyet meredélyek öveznek, nagy nehezen eljutok egy völgybe, ahol villamosra szállok. Perceken belül kezdődik a munkaidő, már biztosan nem érek be. A villamos ütközik és kisiklik, a mentőalakulatok késnek, a túlélőknek segélycsomagokat

osztogatnak. Nekem egy nagy olajos hal jut, amit azonban nem tudok kinyitni, egyetlen szerszámot találok a közelben, egy harapófogót, ami viszont használhatatlan e célra. Éhesen, gyalog indulok el, és már nem érdekel, hogy kirúgnak-e a munkahelyemről vagy sem.

Sötét szemüvegek az alagútban. Csak arcunk, tekintetünk ne legyen!

Egy üres közfürdőben találkozom Gelsominával, aki egy opál üvegfal mögött zuhanyozik, és franciául vallok neki szerelmet, amikor rájövök, hogy tulajdonképpen ő azonos Jánosi Katával. Gelsomina kilép a zuhany alól a világ legtermészetesebb módján, franciául válaszol: ismerlek, Te vagy a hiányzó láncszem Shakespeare és Baudelaire között. Persze viccnek veszem a képtelen bókot, ő azonban felölt egy vörös színű köntöst, amelynek zsebében egy vastag, kék borítós, francia kockás füzet lapul. Ezt a füzetet nem láttam közel 40 éve, nem is láthattam, hiszen akkor dobtam ki a szemétbe az abba írt verseimet egy rossz (vagy éppen nagyon is józan) pillanatban. Nem sokan olvasták ezeket az írásokat, de az egyikünknek volt egy vörös színű köntöse…

Egy sötét kastélyban vagyunk, ahol az úr maga E. von S., a nagy rendező, valamelyik katonatiszt szerepében. Egyedül én ismerem fel, ezért engem félrevon és elárulja, hogy innen csak én fogok kijutni, mert valamennyi kérdésére, amelyek eligazítanak a labirintusban, én tudom a választ. Néhány folyosó után azonban már a nekem szóló kérdések is egyre nehezebbek és többértelműek lesznek, ezért kénytelen vagyok elszökni és mindenkit magam után hagyni, magát „vont” is. Már nincs időm elárulni neki, hogy valamikor leültem arra az ablakpárkányra, ahol ő ült a Nagy ábrándban, pedig akkor rájöttem volna, hogy ugyanaz a kastély.

A Városban vagyok, bemegyek egykori Gimnáziumomba, a tornatermet keresem, bár hajdani tornatanárunk már közel 20 éve halott. Mégis megtalálom az öltözőt, ahol hangoskodó ismeretlen emberek végeznek különböző gyakorlatokat, és úgy tesznek, mintha ismernének engem. Felszólítanak, hogy csatlakozzam hozzájuk, de előtte vetkőzzek le. Csakhogy nincsen tornaruhám, nem baj, meztelenül is jó leszek. Végül megunom, otthagyom őket, csak utolsó pillanatban jut eszembe, hogy fel is kellene öltözni, végül magamhoz veszem a néhai I. bácsi botját, amelyet agyvérzése után használt. Bekukkantok a kollégiumba is, ahol régi szobánkban két állig felfegyverzett, fekete, raszta hajú figura reggae-t énekel valami ostoba, világforradalmi szöveggel. Az egyik rögtön térítésbe kezd, egy darabig hallgatom – kitör belőlem az újságíró – de aztán faképnél hagyom őket, és szólok a portás néninek, hogy talán nem kellene beengedni ilyen alakokat.

Nagy nehezen elvergődöm a Város legnagyobb szállodájáig, ahol a hallban nagy a sürgés-forgás. Előtte a füves területen performance készül. Kisebb-nagyobb kupacokban esnek össze testhez álló fekete dresszes,  mezítlábas lányok, mindegyikük lábán cédula, mint a halottakén. Valaki felvilágosít, hogy ez egy békedemonstráció, mert háború készül. Kiderül, hogy nem hallottak arról, hogy az Európai Unió kapta meg a Nobel-békedíjat, arra való tekintettel, hogy tagállamai között még soha nem volt háború. Talán ez visszatartja a harcias feleket. Órámra nézek, amelyből kiesett a gombelem, és sehol nem tudom kicserélni, időérzékem azonban azt súgja, hogy sietnem kell a vonathoz. A környéken álló összes taxi foglalt, beugrom két nő mellé, akik viszont a Szent Mihály templomot mondják be a sofőrnek. Hiszen az Brüsszelben van! – mondom. Hát Brüsszelben vagyunk – felelik harsányan. Ahogy haladunk egyre nagyobb sebességgel előre, valóban úgy tűnik, mintha Brüsszel lenne? Vagy csak Budapest, a Kiskörút? A két nő kiszáll, én is utánuk, az út túloldalán meglátom a két fegyveres raszthajút…

Lovagolni támad kedvem, felkapok egy szép, kecses, barna lóra – bár a feketéket és főleg az almás-dereseket jobban szeretem – és kivágtatok egy térre. Ott rám sóznak egy másfél év körüli kisgyereket, nem baj, gondolom, majd az ölembe ültetem. Hamarosan azonban egy kerékpár nyergében találom magam, és ott ez az ültetés meglehetősen bonyolult egy ekkora gyerekkel. Mi több, hamarosan újabb utasom akad, néhai keresztapám és egy idegen fiatalember személyében. Lassan, kínosan egyensúlyozva kormányozom, egyre nehezebben megy, de azért nem borulunk fel, sőt, még haladunk is előre. Az úton megszólít minket egy ismeretlen: van a közelben egy ház, amire vigyázni kellene. A ház tárva-nyitva áll, vagy már kirabolták, vagy pedig úgy felejtették a tulajdonosok. Azért bemegyünk, keresztapám és az idegen sakkozni kezdenek – elvégre keresztapám nemzetközi mester volt – én a kisfiút próbálom kordában tartani, aki koránál határozottan fejlettebb szellemi érettségről tesz tanúságot és megjavít egy süket számítógépet. Mosdót keresek, és összefutok ott egy parasztasszonnyal, aki azt állítja, hogy őt is megbízták a ház őrzésével….

Mr. Hyde a tilosban jár és ledoktorál.

Valakinek kitették a szűrét a házban. Holmijait szépen összehajtogatva lerakták két emelet közé a lépcsőn. Senki nem nyúl hozzá. Minek beavatkozni egy magánügybe?

Piac, négynapos ünnep előtt. Valaki 120 darab tojást vesz. Csak nem tüntetni megy? Ahhoz túl friss az áru. Az meg sem fordul a fejünkben, hogy esetleg lakodalmi süteményekhez kellhet.

Vizsgáztatok az egyetemen, ahol új rendszert vezetnek be: arany-ezüst-bronz, és nekem mind a három kategóriából vannak, de a legtöbben aranyérmesek lesznek. Ekkor jelenik meg a folyosón májusban elhunyt volt kollégám, G3. Hatalmasabb termetű, mint volt, majd összeroppant, ahogy magához ölel. Kezében nagy köteg papír, az összes róla megjelent nekrológ, köztük az enyém is. Hangosan felolvassa őket és közben néhányat összetép, vagy félrerak, mondván, hogy ezek nem igazak és nemcsak azért, mert ő él és mozog, hanem azért, mert olyannak állítják őt be, amilyen soha nem volt és nem is lesz. Észreveszem, hogy óriási karjai mellett mintha csonkok is lennének, nem akarom elhinni, hogy szárnyképződmények, lehet, hogy csak a boncolás után rosszul rakták össze. Mindenesetre az én írásomat visszaadja, hogy jól rejtsem el, nem haragszik, de kéri, hogy ne publikáljam. Mázlista: elolvashatja, hogy mit hordtak össze róla a halála után…

9/11 után nem szűntek meg a katasztrófafilmek. Miért szűnnének meg Sandy után?

Egy szentbeszédben azt hallottam, hogy a Jézustól gyógyulást kérő vak és béna feladta biztonságát, amelyet megszokott nyomorúsága adott neki. A megszokás nagy úr, de nem lehet mindenható a jobbra vágyó emberi lényegnél!