Írolvasgondol

Egy domboldal, ismeretlen helyen. Lehet egy budai lanka, lehet egy római park. Emberek élnek itt, egymásra utalva. Nem tudom, hogy igazi hajléktalanok-e vagy csupán olyanok, akik egyszer életükben elmentek egy nagy szabadtéri fesztiválra és annyira elszálltak attól az életérzéstől, hogy örökre ottmaradtak, leszámoltak az életükkel, vagyonukkal, gazdagságukkal.

Én is közöttük tengődöm, hogy ismét megtudjam, milyen télen a földön aludni. Egyszer volt benne csupán részem, amikor a katonaságnál egy hadgyakorlat színhelyére nem érkeztek meg a legénységi sátrak – a tiszti sátrak persze megérkeztek – és századosunk azt parancsolta, hogy ássunk gödröket és feküdjünk bele, magunkra öltve vegyvédelmi ruhánkat. Mivel azonban sokan nem tudtak gödröt ásni a fagyos földben, inkább harcjárművünkben aludtunk, ami még kegyetlenebb volt. E furcsa véglények szószólója egykori filmesztétika tanárom, Sz.B., ugyanaz a hosszú, kék-fekete kabát van rajta, amelyről az egyetemen elhíresült, de úgy viselkedik, mintha ő lenne H.L. rock-menedzser, aki 25 évvel ezelőtt első könyvemet megrendelte. A domboldalon, a fák között azonosítatlan zenék is szólnak, de elnyeli őket a téli sötétség. A közelben egy pince, néha lemegyünk oda valami ételért, italért, de éjszakára mindenki marad a szabad ég alatt. Valaki tüzet akar gyújtani, és felveti, hogy ott van a pincében több ezer eladatlan könyv, köztük az enyémek is, de hallani sem akarok róla. Könyvet akkor sem égetünk, ha már minden mindegy!

Az árnyékok között feltűnik Életem. Szelíd erőszakkal magával vonszol, beültet egy autóba, hogy hazavigyen. Már majdnem hazaérünk, amikor megszólal a telefonom. Egy női hang hív: Sz.B. el akar búcsúzni tőlem, mert sejti, hogy én csak szolidaritásból töltöttem velük néhány napot és nem ott fogom végezni, ahol ők. Vissza akarok menni, Életem nem akar engedni, félt a fagytól, azoktól az emberektől, félt attól, hogy visszahúznak egy már elfeledett múltba. Nekem pedig az villan át az agyamon, hogy minden, amit teremtettem, hogy valami nyomot hagyjak magamról az utókorra, ott van a pincében és talán most fogják eltüzelni. Megígérem neki, hogy gyorsan térülök-fordulok, hazatérek, kiírom magamból mindazt, aminek el kell tűnnie és mire ő reggel felébred, én már ott leszek mellette és soha többé nem megyek el egyedül sehová. Mielőtt azonban kiszállnék az autóból, hogy gyalog induljak vissza a domboldalra felriadok. Felkelek, kortyolok egy kis török zöld teát és írni kezdek.