Írolvasgondol

Kis költségvetésű amerikai filmben szerepelek, hogy mellékhős vagyok-e, vagy meg is élem a szerepemet a valóságban, nem világos számomra. A főhős maga BP, rokonszenves, mint mindig, aki elhagyja a távoli, kopár hegyekbe költözött családját, hogy lent, a modern nagyvárosban boldoguljon. Hiába azonban minden igyekezete, hiába bendzsózik kiválóan, állandóan rosszul választ: hol barátai árulják el, hol pedig a szerelmei. A kalandok vége mindig az, hogy mindenéből kifosztják, rendőrök, végrehajtók jönnek és csak a kopár falakat hagyják otthonában. Utoljára egy táncversenyen verik át, ő az utolsó, aki észreveszi, hogy becsapták, amikor egy szál ingben hagyják ott zárórakor a terem közepén.

Végül úgy dönt, hogy visszatér szüleihez, mint a tékozló fiú, pedig apja megmondta neki, hogy a városban semmi jóra ne számítson. Én vele tartok, bár nem ismerem a vidéket, de abban bízom, hogy együtt talán vihetjük valamire. Két kézzel kapaszkodva feljutunk az éles vöröses sziklákon, és egy kocsmában kötünk ki. Ha akarunk, zenélhetünk is, először csak némi ételért, italért.

Ekkor árulom el BP-nek, hogy tudok gitározni, énekelni, nyomhatnánk együtt, csak éppen hangszerem nincsen. Erre barátom kihoz egy messziről gitárnak látszó valamit, ami azonban közelről egy kihajtható kottáskönyvre emlékeztet és a húrok, a bundok csak bele vannak rajzolva, üresen. Ezen próbálok Robert Johnson-dalokat nyomni, még emlékszem az akkordmenetekre, de a papírról lecsúsznak az ujjaim. Így jobb híján két lánynak, akik leültek mellénk, elkezdtem mesélni RJ történetét a szállodai szobában felvett 29 daláról (valami miatt 58-at mondok) és a clarksdale-i találkozásról. A lányok egyre feszültebben figyelnek rám, miközben BP játszani kezd, de pengetéséből semmi sem hallatszik…