Autóbusszal utazom, útitársaim többsége alig tizenéves gyerek. Én sem látszom többnek, mégis kilógok közülük, és amikor megérkezünk, a kísérők, két magas, vékony, fegyvertelen, mégis fegyveresnek látszó férfi azonnal észreveszi: a te fajtád nem jöhet ide! – rivallnak rám.
Leszállok, úgy teszek, mintha elkullognék, de csak megkerülöm a buszt, és azt a mélyedést, amely felett a busz megállt, és követem a csoportot, amelyet egy üres, szögesdróttal körülvett, barakkokkal és ismeretlen rendeltetésű épületekkel teli táborhoz vezényelnek. Ők sem mennek be, csak kívülről szemlélik meg, miközben a két fegyveresnek látszó férfi lelkesen magyarázza, hogy ideviszik majd mindazokat, akik képtelenek megújulni, akik betegesen ragaszkodnak régi, begyöpösödött elképzeléseikhez. Odaüvöltenék nekik, hogy ne higgyék egy szavukat sem, rájuk ez is vár, mert azt, hogy ki újult meg és ki nem, mások fogják eldönteni, nekik nem lesz ebbe beleszólásuk, de mégsem teszem. Saját rongy életem fontosabb nekem.
Gyalog igyekszem vissza a városba, ahol elered az eső, nem is eső, hanem valami sűrű, acélszürke csapadék, ami mindent és mindenkit befest, mintha a világ harckocsikból állna. Egyetlen düledező kocsma marad csak épen, ahol csupa olyan ember zsúfolódott össze, akik nem akarnak megújulni. Itallal kínálnak, elfogadom, a következő kört én fizetem. Odakint egyre sűrűbben esik az acélszürke eső. Valaki hegedűt vesz elő, és nekiáll egy méltóságteljes klezmert játszani, a Shrinele Perelét, ami mindig meghat, miközben dacos erővel tölt el. Hiába próbálom csitítani a hegedűst, nehogy odakint meghallják, a zene egyre hangosabb, és a végén már én is együtt énekelek az összes bent rekedttel.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
