Írolvasgondol

Apám egy napon született egy Ruhr-vidéki sorozatgyilkossal, és ugyanezen a napon hozták meg a nácik az árja-törvényt. Az első nem befolyásolta életét, a másodikat pedig túlélte.

Meghitt összejövetelt tervezünk, de szeretteink nagy társaság előtt akarják élni családi életünket és a meghívásokkal kész tények elé állítanak minket. Mielőtt összeveszünk, gyorsan felébresztem magam.

Gyermekkori hálószobámba jön össze egy sor zenésznek mondott ember, akik egy közös újságot indítanak. Persze már az első szám után a társaság fele megsértődik, mert nem ott és nem úgy hozták le az írásaikat, ahogyan remélték. Egyikük azonban hoz egy óriási lemezdobozt, amely feneketlenül kínálja az egyre hosszabb és hosszabb meditációs lemezeket. Nem is jutunk a végükre, az utolsó, amit megnézünk, már több mint két órás. Életemmel végül kiválasztunk egyet, amelynek lényege, hogy ki kell választani egy fényes pontot az égen, és semmilyen körülmények között nem szabad levenni róla a szemünket. Valaki azonban kitalálja, hogy el kell utaznunk valahová, nem vesz tudomást arról, hogy mi most meditálni akarunk, egy autóba ültet bennünket, amely hamarosan egy nyílt autósztrádán száguld, településeknek nyoma sincsen. Minket ez sem zavar, fogjuk egymás kezét és kitartóan nézzük a fényes pontot az égen.

Vannak pillanatok, amikor legjobb lenne a bennünk lévő összes keserűséget és dühöt rázúdítani valakire, hogy valakinek érezzük magunkat. De szeretteinket nem akarjuk bántani, egy idegen pedig úgysem értené. Még szerencse, hogy egy dalt mindig elő tudunk húzni fuldokló gégénkből, és az elhalón is ugyanaz marad.

Felrakni az összes gonoszt és bajkeverőt egy léghajóra, majd úgy felrobbantani, hogy a belőle kicsapó tűzcsóvákat mindenki lássa, bármerre is él a Földön.

Részeg ember köröz tántorogva a konyhában, mindkét kezében kés, egy nagy kenyérvágó és egy kisebb. Próbálom kikerülni úgy, hogy közben ne sértsem érzékenységét, mert a világért sem ismerné el, hogy totálisan el van ázva. Végül sikerül megúsznom szúrás nélkül, ő pedig tovább tántorog önfeledt dühében a konyhában.

Képtelen vagyok hosszabban hallgatni azokat az embereket, akik előadásuk közben nem tartanak bekezdéseket. Képtelen vagyok olvasni azokat az írókat, akik nem tesznek bekezdéseket. Mindkét esetben úgy érzem, hogy egyetlen masszaként ömlik rám, amit tudatni akarnak velem. Lehet, hogy eljutottam arra a pontra, amikor már nem tudok egy jól átlátható rend nélkül élni és befogadni. Pedig valamikor, mint az az őrült amerikai költő, érdekelt minden, ami káosz és zűrzavar. Meg is fizettem az árát.

Vannak, akik az egész életükben soha nem tanulják meg, hogy mikor és hogyan szégyelljék magukat. Én túlságosan korán megtanultam. Azaz megtanítottak rá. Az viszont senkinek nem jutott eszébe, hogy megtanítson a felejtésre.

A koszorúerek őrzik a haragot, a dühöt, a gyűlöletet. Kár, hogy nem téphetjük ki magunkból, hogy rádobjuk a gyűlölt lény sírjára.

Egy koporsót viszek a hónom alatt, embernél kisebb méretű, és nagyon könnyű. Valakit temetünk  a családból. Hamarosan rájövünk azonban, hogy ocsmány tréfát űztek velünk, mert az elhunytnak mondott szerettünk is ott van a menetben. Hajtóvadászatot javaslok, de éppen az érintett beszél le róla nevetve, emlékeztetve arra, hogy akinek halálhírét költik, az nagyon sokáig fog élni.

Tévedés, hogy ha kinyílik egy lélek-kapu, akkor a következőnek vagy nagyobbnak, vagy kisebbnek kell lennie. A méretnek semmi jelentősége, csupán az a kérdés, hogy sértetlenül átjutunk egy rajta vagy sem.

A Rákóczi hadnagyát sűrű por fedi. Még azt sem mutatják, hogy a főhős kedvesét megbotozzák. Annyit azért megért, hogy egyes beállításait átmentsék a Tenkes kapitányába.

Kilátástalan útra indulok, előtte Babaarcú találkozni akar velem, hogy egyszer s mindenkorra megbeszéljük, hol és mikor rontottuk el. Megpróbálgatná visszaédesgetni magát, még húsz évvel korábbi alakját is felveszi hozzá, de én már szerencsére a boldog jelenben élek.

A kilátástalan úton. Függőhidak, hullámvasutak, amelyeken Babaarcú apja az irányító. Életemben egyszer láttam őt egy nagy sötét lakásban, arca sem maradt meg, most sem hasonlít senkire. Végül néhányan átszállunk egy dzsipbe, az út szinte függőleges, még sincsen tériszonyom. Vezetőnk egy olyan óriási templomra hívja fel a figyelmünket, ami egyszerre hindu szentély és a zsinagóga, de a homlokzatán pravoszláv ikonszerűen megfestett Buddhák pompáznak. Ez a templom még ezer kilométer távolságból is látható, mert olyan tükröket rejtettek el rajta, amelyek korlátlan távolságba viszik tovább a képét – állítja vezetőnk, és valóban látjuk a láthatár szélén a templom délibábját.

Globális katasztrófa. Mindent és mindenkit mentenek, csak egyetlen, jéggel körülvett szigetet nem, állítólag azért, mert ott csupa nagyon gazdag ember él, akiket mindenki gyűlöl. Chilei doktornő barátnőmmel azonban úgy gondoljuk, hogy nekik sem kell nyomorultul elpusztulniuk és megindítjuk saját, titkos segélyakciónkat. Hamarosan mindenki csatlakozik hozzánk, nagy hasznot remélve, pedig nem is hívtuk őket.

Chuck Berry Johnny B. Goode-ja szól jól kihallhatóan egy kislány piros fejhallgatójából a 86-os buszon. Nyomorgó helyünkben is majdnem táncra perdülünk. Halvány reménysugár a délutáni csúcsforgalomban.

Bebújtál egy ágy alá, hogy bújjak utánad, és ott szeretkezzünk, de sehogy sem érek be a szűk résen. Erre új pózt találsz: szeretkezzünk úgy, te ekét csinálsz, én pedig felülről támadok rád, de közben forogsz és én egyre dühösebb leszek, mert nem találom a beléd vezető utat. Egyetlen rántással kitépem bőrszíjamat a földre leszórt farmeromból…A főúton szirénék vijjognak, még nem értem jönnek.

Két szép, arcú fiatal vörösesszőke lány, fehér-kék-piros melegítőben, „…nemzeti csapat”, hirdeti rajtuk az angol nyelvű felirat. A sportágat nem tudom kitalálni, tornászoknál nagyobbak, kézilabdásoknál kisebbek. Az egyikük arcán csúf kék-zöld foltok. Biztosan esélyes volt, és veszíteni mert.

Hatalmas összejövetelbe keveredek, aminek nem tudom a célját, talán valami iskolai évnyitó. Az épület régi Gimnáziumomra emlékeztet, de annál sokkal nagyobb. Az egyik lépcsőn megpillantom egykori, álmosmacska szemű gitárosunkat, akivel évekkel a banda feloszlása után többször is találkoztunk, sőt, az utolsó összeröffenésre ő csábított el egy egyszavas telefonnal. „Jössz?” – kérdezte, és tudta, hogy neki nem tudok ellenállni. Ott áll volt osztálytársaival együtt, mindegyiküket felismerem, még a becenevükre is emlékszem, mind nagyon örülnek nekem. Gitárosunkat félre akarom hívni, ő azonban a semmibe réved. Mintha nem is hallana. Először fáj a dolog, aztán rájövök, hogy valahol a tömegben meglátta hajdani szerelmét, a nevetős arcú, telt fenekű, izgatóan húsos combú lányt, akivel eszményi pár voltak – egy bálon mindenki ámulta kettősük charleston-ját – aztán mégis a legjobb barátja vette feleségül. Úgy tűnt, gitárosunk megtalálta a maga boldogságát, de lehet, hogy a Nagy Szerelmen mégsem lépett túl soha?

Szent Péter feszített víztükrös fedett medencében várja a virradatot.