Írolvasgondol

Miután Hollywood bemutatta a silchesteri sasról szóló filmet, egy kutatás arra utal, hogy a híres relikvia története nagyon különbözik a filmváltozattól – de legalább annyira figyelemre méltó.

Az új kutatás átírja Nagy-Britannia leghíresebb ókori ereklyéjének, annak az eredeti római sasnak a rejtélyes történetét, amely a római korai Britanniáról szóló legismertebb regényt, a The Eagle of Ninth-t (A kilencedik légió sasmadara) ihlette.

Miközben Hollywood az utolsó simításokat végezte a milliós példányban eladott regény 15 millió fontos költségvetéssel készült filmváltozatán, amelyet 2011 márciusában mutattak be Nagy-Britanniában, (számos jelenetet 2009-ben Magyarországon, Nagykovácsiban forgattak) régészek próbálták felfedni a sas igaz történetét. És arra a következtetésre jutottak, hogy a történet egyaránt kapcsolódik a brit királyi dinasztiához, a római uralom elleni erőszakos felkelésekhez és egy hírhedt császárhoz.

Eddig a tudósok azt gondolták, hogy a sas, amelyet 144 évvel ezelőtt fedeztek fel a Hampshire-beli Silchesterben és amely most a readingi múzeumban látható, egy szobor része volt, amely a római város nagy 2. századi, egy évszázaddal később leégett városházán állt.  De most a readingi egyetem professzorának, Michael Fulfordnak új kutatása határozottan azt sugallja, hogy a sas soha nem volt ott. A silchesteri római ásatások 19. századi feljegyzéseinek Fulford professzor általi elemzése arra mutat, hogy a bronzmadár (és majdnem bizonyosan az őt tartó, immár régóta elveszettnek tekinthető szobor) annak a bennszülött brit királynak a palotájában állt, aki Britannia egy részén uralkodott a Római Birodalom nevében – jóval azelőtt, hogy római-brit város felépült volna.

Mi több, a Fulford professzor által vezetett újabb silchesteri ásatás arra utal, hogy a palotát diplomáciai ajándékként építették a bennszülött uralkodó számára Nero császár parancsára.

A regényben és filmben azt állítják, hogy a bronzsas egy légiós zászló tetején volt – a 9. légióén, amely titokzatos körülmények között tűnt el a 2. században. Így értelmezte a regény írója, Rosemary Sutcliff a bronzszobrot, amikor 60 évvel ezelőtt először meglátta a readingi múzeumban. Szerencsés találkozás volt ez a sassal, amely az 1954-ben megjelent regény megírására ihlette.

De a Fulford professzor által feltételezett történet is figyelemreméltó.

Eredetileg a sas majdnem bizonyosan a római istenek királyának, Jupiternek szentelt szobor része volt. Valószínűleg egy világot jelképező glóbusz tetején állt, amelyet az istenség tartott kinyújtott jobb kezében.

Valószínű, hogy a rómaiak adták a szobrot a helyi uralkodónak – feltehetően Cogidubnusnak, az Atrebas törzs királyának, aki Róma nevében uralkodott Britannia déli felének egy részén, úgynevezett kliens-királyként. Az adományozó maga Nero lehetett és ő adott parancsot, hogy építsenek palotát brit törzsi szövetségesének.

Fulford professzor ásatásai felfedték, hogy a brit királyok milyen jólétben éltek – egy olyan, rómaiak által emelt palotában, amelyet részben a Pireneusokból importált márványból és Nero nevével vésett téglákból építettek. A fényűző épületet színes mozaikokkal és a kontinensről importált legdrágább festékekkel készült falfestményekkel díszítették.

A palota sasmadara – és vele együtt az őt tartó szobor - feltehetően a Boudica-felkelés (i.u.60-61) vagy más, egyelőre ismeretlen későbbi zendülés idején súlyosan megsérült. Szárnyait levágták, lábait valószínűleg letörték.

De a sas láthatóan annyira fontos volt a helyi uralkodónak, hogy új szárnyakat készítettek és a testéhez illesztették. Mindazonáltal ezek sokkal alacsonyabb kézműves színvonalon készültek, mint a korábbiak. Ahelyett, hogy oda rögzítették volna az új szárnyakat, ahol a régiek voltak, a kézművesek egy széles hasítékot vágtak a sas hátába, hogy abba egy fémlapot helyezzenek el. Ez a lap feltehetően új, súlyosabb szárnyakat tartott.

Nem csupán azért igyekezhetett a királyi udvar helyreállítani a sast, mert a római szobrászat és a római politikai támogatás híve volt. Úgy tűnik, a család kötődése a sashoz a római hódítás előtti korszakra nyúlik vissza, amikor e dinasztia több egymást követő tagja is a sas „logóját” használta pénzein. És valóban, a nagy-britanniai kelta sasos pénzérmék egyetlen nagyobb koncentrációja Silchester körül található.

A javítás után a bronzmadár valószínűleg továbbra is a királyi palotában székelt, amíg az épületet le nem rombolták: vagy egy véletlenszerű tűzben, vagy pedig egy újabb zavargás során pusztult el, valamikor i.u. 80 körül.

E rejtélyes pusztuláskor a sast betemették a palota romjai. E romok annak a kemény talapzatnak a részévé váltak, amelyre felépítették Silchester római városházát, évekkel azután, hogy a terület elvesztette kliens-királyság státusát.