Írolvasgondol

Taxival száguldozunk keresztül-kasul egy városon, egzaltált nő a sofőr. A jobb hátsó ülésen ülök, az ajtót nem lehet becsukni, pedig látszólag semmi nem akadályozza. Mégsem félek, hogy kizuhanok.

Ismét Tunéziában vagyunk, kedvenc Port-el-Kantaouinkban, éjszaka érkezünk, és egy tengerre néző szobát ajánlanak nekünk. Reggel jövünk azonban rá, hogy egy nagy kikötőre néz az ablakunk, igaz, a vize elképzelhetetlenül tiszta – pláne egy kikötőhöz képest – és a környék nem is hasonlít üdülővárosunkra. Életem azonban határozott: megkeressük a számos új építmény között a mi Hannibal Palace-unkat. Meg is találjuk a nagy fehér, csillag alakú épületet, és a portán a régi személyzet fogad bennünket nagy üdvrivalgással. A főportás külön köszönetet mond nekünk, hogy két évvel ezelőtt kiálltunk mellettük a sztrájkjuk idején, és a következő tíz évben senki másnak nem adják ki a legszebb tengeri panorámát kínáló 606-os szobát.

Életemhez bejelentkezik egy fiatal költőnő, azzal a panasszal, hogy elvesztette ihletét, és természetgyógyászati kezelést kér erre. Kedvesemnek szeme sem rebben, rögtön tudja, mi lehet a terápia. Én azonban átlátok a nőn, úgy teszek, mintha ki akarnék kezdeni vele, ezért elmenekül. Életem persze nekem támad, ilyent még soha nem csináltam, mi ütött belém, mire elárulom neki, hogy a nő MLM-ügynök, akinek az égvilágon kutya baja sincs, csupán ránk akart sózni valamit, amire egyáltalán nincsen szükségünk és az ő jóhiszeműségével, és szakmai elhivatottságával akart visszaélni.

Négy rejtélyes vágás keletkezett a jobb tenyeremen. Nem tudom, mitől származnak és mikor lettek. Azután fedeztem fel őket, hogy befejeztem 27. könyvem kéziratát. Még szerencse, hogy ritkán hiszek az égi jelekben.

Életem a szobában talált egy szentjánosbogarat fényes nappal. Biztosan eltévesztette az időzónát.

Egy soha nem ismert, soha nem használt jelszó miatt órákat raboltak el az életünkből. Az ügyintézőt az sem érdekelte, hogy további öt kód, két név és cím, valamint két telefonszám alapján könnyűszerrel azonosítani tudtak minket. Ugyanezen a délelőttön Óbudán járőröző rendőrök ellenőrizték néhány hajléktalan lakcímkártyáját. Ki kellene végre találni egy kódot, ami az összeset felülírja, csakhogy az az eddigiek törlésével, megszüntetésével, a megszüntetések kódolásával járna, és valószínűleg soha nem érnénk a végére. Egyre inkább úgy érzem, hogy barátomnak, a Szabad Embernek van igaza, aki hosszú évek óta egyetlen érvényes hivatalos irattal sem rendelkezik. Persze néhány kódot neki is kell használnia, de azokat nyilván csak kölcsön kapta másoktól, akik talán már nem léteznek, vagy nem is léteztek soha, akik talán már nem léteznek, vagy nem is léteztek soha.

Egy nádszálvékony, ismeretlen nő látogat meg és a fejemre olvassa összes létező bűnömet és be nem tartott ígéretemet, azokat, amelyeket másnak tettem, de nem érek rá mentegetőzni, mert meglátom, hogy az utcán menekülni próbál az ország elnöke a fenyegetően morajló népharag elől. Szólok egy barátomnak, hogy szóljon néhány markos legénynek: állják útját. Közben néhány vasalt fehér inges, fekete csizmás, ordító kopasz alak pokróccal letakarva vonszol el embereket, akik jajgatva vergődnek közöttük. Nekirontok az egyikük csizmásnak, aki azonban a földre taszít és már emeli is a lábát, hogy szétrúgja a fejemet. Így talált egymásra álmomban Szindbád és az a polgárháborús vízió, amit előző nap hallottam az uszodában.

Megismétlődik a Beatles háztető-koncertje, amikor a fiúk már alig álltak szóba egymással, ezúttal egy romkocsma-szerűen berendezett nagy, piros falú, rendetlen teremben. Én is ott vagyok közöttük, nyomjuk a Get Back-et hangszerek nélkül, csak azt nem tudom, hogy én melyik vagyok a négy közül.

Felszállunk egy vonatra a Város kisállomásán, amely ide-oda tolat, látszólag értelmetlenül. Végül egy dühös mozdonyvezető érkezik, aki szerint a vagonok közé beékelődött egy személyautó, benne négy utassal, senki nem tudja, hogy csinálták, rajta vannak a síneken is, de csak úgy tudnak megszabadulni tőlük, ha a vonat eleje, vagy a vége leszakad. Mi mögötte vagyunk, és ha a vonat eleje otthagy minket, ott is maradunk az idők végezetéig, mert a sínpár egyirányú és nincs is róla kitérő.

Jó 45 évvel ezelőtt olvastunk a római Lycée Chateaubriandban egy Alphonse Daudet-novellát, Az arany agyvelejű emberről, akit gyerekkorában torzszülöttnek tartottak, aztán féltett kincsként őrizték, amikor rájöttek titkára. Ő maga pedig felnőtté válva pazarlón szórni kezdte kincseit magára, másokra, végül egy félig ember, félig madár nőre, aki szinte minden aranyától kifosztotta. Végül a nő váratlanul meghalt, és a férfiból nem maradt más, csak egy élőhalott. A novella igazi értelmét csak 30 évvel később értettem meg, amikor eljutottam a vissza nem térés hídfőjéhez, nem egy, nem kettő, hanem több tucat, arany agyvelőmet faló nő után, akiket tenyeremből, őszintén etettem. Szerencsére maradt még annyi aranymorzsa, amelyből ez az agyvelő újra gyarapodni kezdett és immár csak az igaz Szerelemnek jutott belőle, aki azóta is táplálja.

Timi üzeni Életemnek freemailben, hogy le akar vele feküdni. Milyen jó, hogy nekem még freemail nélkül sem kell üzennem, hiszen negyedszavakból értjük egymást. Amúgy meg who the fuck is Timi?

Olcsó epret, olcsó rebarbarát és olcsó cirkuszt ordítanak a házunk alatt. Ingyencirkusz van már nap mint nap az adófizetők pénzéből, mikor lesz már ingyen eper, ingyen rebarbara. Ingyenkonyhát egyelőre köszönjük, nem kérünk. Majd ha Al Capone feltámad. Az igazi.

A krimikre szakosodott tv-csatornán megjelent egy fickó, aki gondolat-átvitellel, az emberek közötti gondolati kapcsolatok feltárásával produkálja magát. Hogy hitelességét igazolja, az utcán szólít le „ismeretleneket”, és bemutatót tart két íróval, akik közül az egyikről köztudott, hogy bármire képes, ha megfizetik, a másikról pedig hogy 600 megjelent könyvének a töredékét írta, rendszeresen rabszolgákkal dolgoztat. Két variáció van: vagy tovább bővült a szélhámos guruk köre, a filmben megjelentek ugyanolyan beetetők, mint az „itt a piros, hol a piros” áljátékosai, ez a jobbik eset, eggyel több vagy kevesebb már nem oszt, nem szoroz ebben a folyamatosan átvert országban; vagy pedig valóban hihetetlen képességei vannak a fickónak, akkor viszont életveszélyes, mert azonnal lecsaphat rá a hatalom, amely beláthatatlan következményeket előidéző fegyverként használhatja fel bárki ellen.

Történelmi drámát mutatok be néhány amatőr színésszel, amikor a színfalak mögött megjelennek rejtélyes alakok, akik gépiesen ismételgetik, hogy „Kádár-mocsok”, miközben ürülékszerű sötét folyadékot engednek a színpadra. Aztán kilépnek a homályból és rájövök, hogy mindannyian valamikor fontos pillérei voltak az előző rendszernek, csak a rezsimváltás után nem sikerült a húsosfazékhoz férkőzniük.

A dolgozószobánkban szétterített, száradó jázmin- és bodzavirágok illata még nyitott ablak mellett valóságos módosult tudatállapotot idéz elő bennem, amely újabb kreatív energiáimat szabadítja fel és semmissé teszi fáradtságomat. Amikor egy fél mezőnyi csalán is száradt mellettük, másfajta bizsergések voltak körülöttem. Lehet, hogy felfedeztem azokat az anyagokat, amelyek a Cannabis Sativát is kiválthatják?