Becsenget hozzánk egy régi szomszédlány, aki egykor rendszerint egy szál törülközőben mászkált, most sem tesz másként. Szól, hogy itt járkál házról házra egy korosodó, bár korosodását titkolni próbáló ember, elegáns bordó öltönyben, kék nyakkendőben, és valami vastag könyvet árusít, amit mindjárt dedikál is a vevőnek. Nincsen könnyű dolga, mert sokan rácsapják az orrára az ajtót, már megunták a sok házalót, ráadásul a ház körül építkezések folynak, és alig tud egyik lépcsőháztól a másikig átvergődni. Mielőtt azonban rákérdeznék, hogy milyen könyvet árul, a lány, látván Életem szigorúvá váló tekintetét, gyorsan távozik, a félreértések elkerülése végett.
Kinézek és meglátom az embert, a személyleírás tökéletesen illik rá. Mintha láttam volna már, sőt, egészen biztosan láttam is, azaz naponta látom, tv-ben, interneten, ő az, akit valamennyien imádunk vagy gyűlölünk, középút nincsen. Szokatlan, hogy csak így egyedül mászkál, sehol egy gorilla, még tisztes távolban sem.
Lemegyek hozzá, megszólítom, udvariasan köszön, majd felém nyújtja az öltönyéhez hasonló bordó kötésű, vastag könyvet, amelynek címe nincsen, legalábbis a borítón nem látszik, csupán az ő portréja díszeleg rajta. „Az az egyetlen, igazi, hiteles életrajzom. Én írtam le minden szavát” – mondja halkan, szerényen. Belelapozok, és megdöbbenek, valójában egy kórházi napló a gyerekkortól egészen napjainkig, amelyben minden szereplő vagy orvos, vagy ápoló, vagy ápolt. „Annyit ad érte, amennyit akar” – mondja, mintha csak valamelyik keleti közösség emberét hallanám. Előkaparom, ami a zsebemben van, néhány száz forint lehet csupán. Köszönettel elveszi, majd írni kezd bele és átnyújtja. Megköszönöm, kezet szorítunk és hazaindulok a ritka zsákmánnyal.
Mutatom Életemnek a szenzációt, kinyitom, és látom, hogy a vastag kötetből eltűnt minden írás, kivéve a dedikációt. Vagyis a dedikációkat. Ugyanis a könyv minden oldalán dedikációk egész sora látható, végestelen végig, mintha ezzel az egyetlen kötettel járta volna be az egész országot.
Dühösen felpattanok, lerohanok az utcára, hátha még ott találom. A szomszéd ház előtti árkádok alatt találom meg, akkor már egy dzsipben ül, körülötte 3-4 kigyúrt barom. „Csaló!” – kiáltok rá, az egyik testőr azonban gázt ad és én már csak az ember jól ismert, gúnyos mosolyát láthatom.
Ebben a pillanatban felriadok, görcsbe rándult a vádlim. Életem is felriad, szerencsére gyorsan elkapja, lefeszíti a lábfejem, így pillanatok alatt ki is áll belőle a fájdalom.
Szerencsére kezd virradni.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
