Írolvasgondol

Földre szállhat-e az angyalok részeg kara? Vagy a szférikus visszhangokat csak a nagyvárosi levegőszennyezés okozza?

Tíz fokot hűlt az idő, a szél majd elviszi az embert tíz napos trópusi hőség után. Egy ifjú, szinte áttetszően vékony lány azonban csupán egy félsűrűn szőtt fekete hálót vesz fel magára miniruha gyanánt, alája pedig aligfehérneműt. Ő ezen a napon akarja megmutatni magát és kész.

Egy erdélyi férfi 24 évvel ezelőtt jött át a zöld határon Ceausescu elől. Huszonkét évig dolgozott trafikosként. Most mehet vissza a nemzeti összetartozás jegyében.

Vajon miként lehetséges, hogy a Nap és a Hold akkor is pulzálnak, ha rögzített állókép készül róluk?

Egy 19 éves argentin lány meghalt anorexiában. Nem volt hajlandó orvoshoz menni, úgy vélte, Isten mindent elrendez. Elrendezett.

Egy képregény-szerű, zavaros krimiben Johnny Depp, aki magát madisoni matektanárnak kiadó nagy stílű csalót játszik, teljesen úgy néz ki, mint én néztem ki 20 évvel ezelőtt ritka jobb pillanataimban. Szerencsére engem akkor sem üldöztek életre-halálra, még Velencében sem, pedig ott is megfordultam. Igaz, úgy nézni, mint Johnny, akkor sem lettem volna képes, mert sosem voltam rövidlátó.

A pofám leszakad, hogy László-napkor dupla takaróra van szükségem, hogy ne fázzam éjjel! És még azt mondják egyesek, hogy nincs klímaváltozás…

Színházba megyünk taxival, amikor odaérünk, akkor jövünk rá, hogy nincs meg a jegyünk. De pénzünk sincs, hogy hazaugorjunk érte újabb taxival. Szerencsére az előadás késik, ezért elindulunk busszal. Az ismerős járat azonban úttalan utakon megy, és amikor szóvá tesszük a sofőrnek, csak annyit felel, hogy a régi Budapest már nem létezik.

Előkerül a szekrény aljából egy doboz, amely Nagyanyám régi leveleit, fotóit tartalmazza. A doboz dupla fenekű, és a rejtett rekeszben soha forgalomba nem hozott bankjegyek vannak, rajta az elmúlt 70 év magyar politikai vezetőinek arcképével.

Apámat kísérem el a postára, hogy befizesse csekkjeit. Miközben a visszajárót pakolja el, elmondja, hogy az előbb szemtanúja volt egy gyilkosságnak. A postáskisasszony azonnal szól egy kolléganőjének, akiről kiderül, hogy rendőrnyomozó. Én is bemegyek Apámmal, engem pedig tanítványaim követnek. Apám gyorsan elmondja, amit tud, mire a tanítványaim – valamennyien fiúk – szintén előadják, amit láttak, vagy hallottak a rendkívül csinos, leginkább a 30 évvel ezelőtti ingerlően bandzsa magyar színésznőre emlékeztető rendőrnőnek. Mondókájukat egy-egy pikáns megjegyzéssel is fűszerezik, a rendőrnő pedig veszi a lapot, és visszaprovokálja őket. Már csak én maradok, nagyon mehetnékem lenne, ráadásul nem is tudok semmi, de a rendőrhölgy direkt húzza az időt, hogy tovább fürödjön a fiúk huncutkodásaiban. A rendőrnő valóságos mását néhány nap múlva egy színházi előadáson látom viszont, ma sem sokan dobnák ki az ágyukból, újabb néhány nap múlva pedig egy 30 évvel ezelőtti filmben, úgy, ahogy a fél ország álmodozott róla.

Láttam egy romantikus vígjátéknak mondott filmet, amelyben a best-seller író álrandevúkra megy, hogy best-sellert írjon, végül exénél köt ki. Valószínűleg a film forgatókönyvírója még soha nem tapasztalta meg azt az érzést, hogy egy férfi és egy nő az életben egyszer, legfeljebb kétszer találkoznak, egymáséi lesznek, vagy nem, vagy csak majdnem, és mégis ott marad bennük egy apró nyom, amelyet egyaránt féltve őriznek. Egyszer azt álmodtam, hogy odaát egy mezőn ülök, és körbe-körbe tőlem elérhető távolságra mindazok a lányok és asszonyok, akikhez valaha közöm volt, én pedig egyenként szólítom őket magamhoz. Mostanában viszont úgy érzem, hogy ők azok, akik egyre több üzeneteket küldenek nekem. Mintha figyelmeztetni akarnának valamire, vagy megértetni velem, hogy sokkal többet jelentett mindannyiunknak az a néhány nap, vagy néhány óra, mint valaha is sejtettük volna.

Munkaszolgálatosok vagyunk egy könyvtárban, odakint szakad a hó. Megérkezik néhány csinos nő, akik egy illatos, virágszirmokkal teli teát kínálnak, de csak néhányunknak, én nem vagyok közöttük. Akik a teából kapnak, azoknak még egy színes ruha és cipő is jár, mert megérdemlik, ilyen jó dolguk nem volt és nem lesz azóta, hogy bevonultatták őket. A „megjutalmazottak” örülnek, de kicsit szoronganak, mert látják a többiek csalódottságát, féltékenységét. Mindez csak addig tart, amíg az egyik könyvtárosnő, aki elfeledett költők köteteit rendezgeti, elárulja nekik, hogy a tea, amely állítólag megújult erőt ad és a színes ruha azoknak jár, akiket biztos halálra szánnak. Mi többiek erre elindulunk kifelé a hóba, legalább dögöljünk meg valamennyien együtt. Egy darabig botorkálunk, alig látunk valamit, de aztán felbukkan egy ház, amelynek ablakait belepte a fagy. Nekiesünk, hogy lekaparjuk az üvegeket, az első megtisztított ablak mögül egy nagy tv-képernyő tárul elénk, amelyen éppen nemzeti válogatottunk küzd egy soha nem látott csapattal, éppen 4-4-re állunk. Mi pedig megállunk, és meredten bámuljunk a meccset, nem törődve a közelgő fagyhalállal…

Nemzeti dohánybolt lett a környék egyetlen olyan üzletéből, ahol gombfocit lehetett kapni. Nem járt jobban a nemzeti érzelmű virágosnő sem, hiába bízott a szebb jövőben, neki is be kellett zárnia. Megfogant az átkom. A hamvasodó hajú néger (igen, néger, nem fekete és nem afrikai, mert olyan fekete, hogy nincs rá jobb szó…) és nagydarab szőke fababa-felesége még tartja magát, alig 20 méterrel az új üzlettől, és mindent árulni fog – talán még cigarettát is.

A néphit szerint a bal tenyér viszketése pénzt jelent. Akkor még nem ismerték a szúnyoginváziót.

Egy nyomtatványt kell vennem, amelynek a felén sem igazodom el, csak annyit értek belőle, hogy mint becsületes állampolgárnak minden bevételemmel és leírt adóforinttal el kell számolnom. Véremet és becsületemet ezeknek ennyiért? (Aki akarja, úgyis félreérti ezt a mondatot, de itt szögezem le, hogy én nem, hogy is lehetnék….?) De azért a kék szikraszemű, szeplős orrú előadónőért érdemes volt bemenni és egy pillanatra elfeledni, hogy lassan valamennyien a leprások völgyének lakói leszünk, és az este 9 óra utáni mennydörgés sem nekünk szól.

Az egyik hajnalban, miközben a laptopomnál dolgoztam, egyre erősödő, egyre fojtóbb égett szag kezdett a szobában terjengeni. Megrémültem, hogy rövidzárlat történt, és pillanatok alatt leégnek a gépeink, rosszabbról már nem is beszélve. Aztán kimentem az erkélyre és rájöttem, hogy a szag kintről jön. Mintha vezeték, vagy gumi égett volna, de áthatotta már az egész lakást, és az egész környéket. Gondolkodtam, hogy hívjam-e az elektromos műveket, a gázműveket, a rendőrséget, vagy megvárjam, amíg minden felrobban. Aztán inkább becsuktam az ablakokat, meggyújtottam egy gyertyát, hogy elnyelje a rossz szagot és írtam tovább. Mire visszafeküdtem Életem mellé, már el is feledkeztem róla.

Jim immár örökre eltűnt, Ray is elment, Robbie és John most békejobbot nyújtanak egymásnak, hogy megemlékezzenek  a másik kettőről. Miért kell a halálnak közbenjárnia azért, hogy emberek bocsánatot kérjenek egymástól?