A világnemzetet vizionáló győzedelmes diktátor, mint pályatársai közül oly sokan, kedvelte a vadászatot, és hogy e szenvedélyének hódolhasson, semmi nem volt neki drága az adófizetők pénzéből. Vad volt bőségesen, hajtókat pedig ugyancsak könnyű volt neki találni, hiszen népének jócskán volt szabadideje és legkedvesebb időtöltése volt, hogy önként és dalolva – „teérted hajtok, hogy mindened meglegyen” – javítsa a foglalkoztatottsági statisztikákat.

Miután a világnemzetet vizionáló győzedelmes diktátor látta, hogy a  vadászatokra költött adófizetői pénz egyre növekvő mennyiségére az istenadta csupán a zúgolódás ősi jogával („ius murmurandis) válaszol, ha egyáltalán, úgy rendelkezett, hogy olyan vadállatokat telepít e célra hazájában, amelyek legfeljebb egyes eredetmítoszokban voltak őshonosak, amúgy pedig nemzetközi védettséget élveznek, miután a kihalás veszélyezteti őket. A nemzetköz azonban ezúttal is legfeljebb jelenthetett a világnemzetnek.

Eljött a legnagyobb vadászat napja, amikor a hon erdeit oroszlánok, tigrisek és egyéb nemes nagyvadak népesítették be. Ekkor azonban a hajtók cselhez folyamodtak. Elhitették a világnemzetet vizionáló győzedelmes diktátorral, hogy mesterlövészei tehetségtelen amatőrök, akik az ellenség szekerét tolják, és sürgősen le kell őket cserélni. VVGYD, hogy lássa népe, mennyire hallgat szavára – elvégre közeledett a nincsmásválasztás – kegyeskedett hozzájárulni, hogy legalább egyharmadban a hajtók által ajánlottak legyenek a vadászai. Csupán azt nem vette észre, hogy e vadászok mindenre elszánt természetvédők voltak, akik korábban tengerészgyalogosként vagy idegenlégiósként szolgáltak, és e minőségeikben elkövetett bűneikért vezekeltek ekképpen.

Alig kezdődött meg a vadászat, az új vadászok egy ügyes kommandóakcióval lefegyverezték a régieket, akik annyira hihetetlennek tartották ezt a helyzetet, hogy védekezni is elfelejtettek. Utána már csak a vadak szabadon engedése és az új célpontok kijelölése maradt hátra…