Írolvasgondol

Csütörtök. Fiumicino, sima leszállás este fél 10-kor. Az Airport-filmek nyomán elterjedt szokásos taps kijár a pilótáknak. Könnyet érzek a szememben. Pedig már sokadszor járok itt. Legszívesebben rágyújtanék a Fratelli d'Italiára, de még mindig nem tudom a szövegét. Elég furcsán néznének rám az utastérben. Ígérem, a jövő évi vb-re megtanulom.

Zsebemben még otthoni lakáskulcsom, amelyen az olasz futball-szövetség emblémája a kulcstartó. Még 1997-ben kaptam Cesare Maldinitól, amikor a Mister Budapesten járt az azzurrik U21-es csapatával. Két interjút készítettem akkor, az egyiket vele, a másikat meg egy kissé kottyant  kapussal, akitől egy autogramot is őrzök. Megnevezzem? A kulcstartó azóta nem járt Itáliában, itt volt az ideje.

112. alkalommal utazom repülővel és eddig még soha nem fordult elő, hogy semmilyen útlevél-ellenőrzésben ne lett volna részem megérkezéskor. De még csak kaput sem látunk, ahol felmutathatnánk passzusunkat. Mi is lehetne ez a hely más, mint Róma? Második hazánk fővárosa. Második otthonunk. Ott-itthonunk.

Termini pályaudvar. Amiről film is készült, és Amerigo Tot (néhai Tóth Imre) készítette a homlokzatát. Ide fut be a reptérről a Leonardo Express. Kikeveredünk, azonnal leszólít bennünket egy taxis, és 20 eurós tarifát ajánl. Szerencsére előzőleg felhívtam a szállodát és megkérdeztem, mi mennyi. Épp a fele a jogos. Néhány méterrel odébb a droszton Életem kiválasztja az egyetlen nőt. Görbe orrú, füstös hangú, erős negyvenes hölgy, akivel az ismerős épületek láttán rögtön felidézzük a több évtizedes emlékeket. „Róma nem változik” – mondja, és a végén letegez minket.

Éjfélkor befagylaltozunk a Romana nevű, 1947 óta működő hagyományos gelateriában sokadmagunkkal, szállásunkkal, a Hotel Baltic-kal szemben. Édességünket 25 éves Marsalával öntözik meg. Eddig e név Garibaldit jelentette nekünk csupán, holott szicíliai pálinkáról van szó.

A Hotel Baltic a második emeleten kezdődik, ahogy egy normális olasz panzióhoz illik. Nehéz vasrácsos, lomha lift, ketten alig férünk be, majd összepréselődünk a csomagokkal. Ugyanilyen embert próbáló ajtó vezet a szobákhoz. Ki is írták olaszul és angolul: ne csapkodjuk az ajtókat. Nem minden vendég érti. A recepcióval egybeépült reggeliző beleférne a Szoba kilátással egyik jelenetébe. A ház valami úri palota lehetett egykor, finoman kopott eleganciájú az egész környék a Porta Piáig bezárólag, ahol 1870. szeptember 20-án berohantak a Bersaglierék kakastollas kalapban visszaadni Rómát Itáliának. Azóta is minden díszszemlén rohannak.

Péntek. Munkaügyi minisztérium előtt jókedvű biztonságiak. Előbb turistákkal évődnek, majd néhány ismerős jár arra, akik szintén jók egy dumapartira. Ki nem szarja le a szolgálatot ilyen gyönyörű időben?

Szupermarket a Via Nomentanán, a magyar nagykövetséghez közel. Az üzlet padlózatát egy széles területen üveg váltja fel. Alatta római mozaikok. Pedig van nekik belőle elég. Aki a kicsit nem becsüli…

„Ha erre elindulunk, eljutunk első szállásunkra” – jelenti ki Életem Hadrianus császár fala mentén határozott léptekkel elindulva. És az út valóban oda is vezet a vatikáni magyar képviselethez. Mellette a bár, ahol 11 évvel ezelőtt búcsú-capuccinónkat ittuk és elhatároztuk, hogy visszajövünk. Ez már több, mint vizuális memória. Ez már több mint a mi közös hullámhosszunk. Ez már a Várossal való egyesülés.

Termini pályaudvar ismét. Elővételben akarunk jegyet váltani Livornóba. Sorszám kell, hogy sorba állhassunk. Reménytelennek látszó ügy. Egy agilis helyi férfiú azonban kiszúr minket és megmutatja, hogy miként működnek a vonatjegy-automaták. „Miért segít nekünk?” – kérdezzük, látván határtalan lelkesedését. „Csak úgy. Ha adnak valamit, jó, ha nem, úgy is jó” – feleli, miközben többször figyelmeztet minket, hogy vigyázzunk a táskánkra. A 85 eurós jegy gyors intézése megér nekünk egy ötöst. És nem is járunk vele úgy, mint a Casablanca kávéházi vendégei a „figyelmes fiatalemberrel”.

A metróban tíz év körüli gyerekek harmonikáznak, a No Woman No Cry-t játsszák. Nem is tudom, miért nem adunk nekik pénzt. Túlságosan meleg lenne?

Harmadik római utunkon végre bejutunk a Trinitá dei Montiba. Mintha egy kicsit csalódnánk benne, túl sokat vártunk tőle, de eddig mindig restaurálták. Most már csak a külsejének egy részét borítják állványok.  Alatta a Piazza di Spagna, amelynek lépcsője nekem a 60-as évek gitározó hippijeit jelenti, 11 éve azonban az AS Roma szurkolóinak és az Opus Dei szentté avatott főnöke spanyol híveinek zajos, piros-sárga zászlós egymásra találásának voltunk szemtanúi. Egy évvel a Da Vinci-kód megjelenése előtt, amelyből oltári botrány lett a Tevere túlpartján.

A Trevi-kút mellett egy szűk utcácskában, a töméntelen turistától levegősebb helyen egyfogú öregember árul hűs kókusz-szeleteket, miközben egy Giorgio Gaber-dalt énekelget. Nem állom meg, hogy ne folytassam, hibátlan szöveggel. A szeme se rebben az öregnek. Később megkérdezi, hogy milánóiak vagyunk-e, mint Gaber volt. Közben megtudjuk tőle, hogy itt nem ám csak Marcello és Anita, hanem Totó is forgatott, amikor el akarta adni szélhámosként a Trevi-kutat, vele átellenben pedig Gassman lakott. Felfedi önmagát is: ő a Trevi-kút halásza, aki kipecázza egy mágnessel a bedobott emlékpénzeket, már a tv-ben is szerepelt a bűnügyi hírekben.

Totó csálé feje vizslat minket este az Il Cuore di Napoli-hoz címzett pizzeriában is a falakról. Rendőrök és tolvajok, Ismeretlen ismerősök…Környékünkön az egyetlen nyitva tartó étterem az augusztusi ünnep miatt. A napoletana és a frutta di mare,  ahogy a nagykönyvben meg van írva, közben a tv-ben a sienai palio befutóját és a győztesek őrjöngését élvezhetjük.

fotó: Benke Rita

(folyt.)