Írolvasgondol

Szombat. A zarándoklatok napja. Mindenekelőtt az Ara Coeli, ahol 11 évvel ezelőtt úgy esküdtünk egymásnak örök hűséget, hogy egy szót sem szóltunk, mégis tudtuk, hogy végleg összekötöttük sorsunkat életemmel. Furcsa módon sosem gondolkodtam azon, hogy mit jelent az Ara Coeli, most azért utána néztem: Égi Oltár. Helyben vagyunk. Azt mondják, hogy a házasságok az égben köttetnek. Templom híján nekünk megtették a mennyek is.

A Fórumokhoz és egykori otthonomhoz egyaránt közel van Marcellus színháza, mégsem voltam benne még én sem soha. Most nem hagyjuk ki, a Szent Péter bazilika megvár. A roppant oszlopok között, ahol amúgy klasszikus és jazz-koncerteket is tartanak manapság, egy harmonikás húzza, mindenféle népek műzenéit. Pénzt dobunk neki, megkérdezi, honnan jöttünk, mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, rögtön a párizsi sanzonról cigányzenére. Életem még táncra is perdül rá. Utána egy 125 éves bárban iszunk két narancslevet, 12 euróért. A helyet is meg kell fizetni.

A San Pietróban sodor az áradat, áhítat egy szál se, a csendre intések pusztába kiáltott szavak. Szerencsére nem ide jöttünk elmélyülni lelkünkbe. Szent Péter sírja csupa arany, fekete szobrának lábából már alig maradt valami. Ha ezt a Kőszikla tudta volna. Pedig ő még arra sem találta méltónak magát, hogy ugyanúgy szenvedjen kereszthalált, fejjel az ég felé, mint Mestere.

„Carpe diem” – hirdeti a Ponte Vittorio étterem, ahol kardhalat, illetve lasagnát választunk, finom, de az adag zónánál is zónább. Sebaj, közel a Piazza Navona, illetve annak környéke, csak lesz majd valami jó kis kajálda. Nem is kell sokat keresni, Zio Cirónál jöhet az újabb lasagna, a spagetti alla carbonara, előételnek pedig mozzarellás paradicsom-saláta, olyan mocival és paradicsommal, ami csak Itáliában érlelődhet.

A Navonán a festők tömegében, a szökőkutak és a turisták zajában is meghallok egy csendes gitárjátékot. Valaki a Nothing Else Matters-t pengeti a Metallicától. Ugyanaz a fiatalember, aki ugyanezen a téren hét évvel ezelőtt a Stairway To Heavent játszotta. A kis fekete erősítőjéről ismerem meg. Nem az utolsó váratlan találkozás ezen az útunkon.

Betérünk a Borromini építette Szent Ágnes templomba, amelyet a legenda szerint Bernini nem bírt látni, és ezért takarja el a szemét a Négy folyó-szökőkút két alakja is. Apró nüansz, hogy a kút húsz évvel előbb elkészült, mint a templom. Ettől még a két építész utálhatta egymást. A templomsorok között mintha Amélie-t látnánk feltűnni: hatalmas szeme, különleges szája, aranyos orra, minden stimmel. De egész alakos látványa eloszlatja a látomást.

Róma kezd egyre inkább multikulturálissá válni, és valahogy nem áll jól neki. Szinte alig van kis üzlet, ahol ne afrikaiak, vagy indiaiak lennének az eladók, akik ugyan kedvesek, de hiányzik belőlük a született olasz báj. Igaz, ennyi csodaszép fekete nőt eddig legfeljebb Párizsban lehetett látni Európában.

Vasárnap. Életem kedvenc római templomában, a Santa Maria degli Angeli e dei Martiriban csöppenünk bele a misébe, amelyet a pap időnként angolul is celebrál a betévedő turisták kedvéért. Jézus  tüzet hozott a Földre. Az orgona zengéséért, a betűző nap fényeiért, az állatöves Meridiánért mégsem haszontalan az időtöltés. A szentély is része Diocletianus egykori termáinak, ahol iszonyúan kicsinek érzni magát az ember. Mégsem a roppant falaknál cövekelünk le, hanem annál az ősfa-maradványnál, amely a szintén ide épült Michelangelo-kerengő közepén áll. Arcok tucatjai bámulnak ránk kétezer éves szigorral.

Churchill nem kapott akkora szobrot Londonban, mint II. János Pál pápa Rómában, a Termini pályaudvar előtt. Lengyel létére, világi köztéren. Ennyit tesz az imázs, a piár, a személyes karizma, ami elfedi a lényeget.  Innen csak egy könnyű séta a Santa Maria Maggiore, ahol az egyik kápolnában Karol Wojtyla honfitársai szenténekkel hódolnak a néhai szentatyának. Az oda vezető kis utca mintha a „nyóckeres” Népszínház utca  pontos mása lenne.

Rengeteg a koldus a Városban. Néha olyan érzésünk is van, hogy a legkülönbözőbb pontokon ugyanazokat látjuk. Néha mintha még leprásokat is látnánk. De lehet, hogy csak képzelődünk.

Estére azonban kipihenjük magunkat, hogy elinduljunk a Muro Torto mentén  a Villa Borghesébe. „A nők elleni erőszak valamennyiünk kudarca” – hirdeti egy transzparens az általános szakszervezeti központ (CGIL) homlokzatán. Egy gyalogos átkelőnél ott felejtettek egy régi lámpát, amelyben még látszik a piros „alt” és a zöld „avanti” jelzés. Az olimpiai stadion környéke 13 órától lezárva a Lazio-Juventus szuperkupa döntő miatt, ami este 20.30-kor kezdődik. Kicsit elméretezzük a távolságot, már lemenőben a nap, amikor a Parkba érünk. A pineák így is fenségesek, akár csak Johann Wolfgang Goethe szobra. Sokszor elmentem előtte iskolás koromban, közel 30 éve pedig itt fényképezkedtem japán lányokkal. Életem egyetlen közelebbi kapcsolata volt a női nem ázsiai képviselőivel. Sem akkor, sem korábban nem fedeztem fel, hogy a szobor hátsó részén ott ül a talapzaton a Mephisto által megkísértett Faust. Éppen ideje volt. Talán újra el kellene olvasni, érett fejjel.

Mastroianni és Fellini nevét viselik a Fal közeli kis utcák. Hát persze, itt kezdődik a Via Veneto. La dolce vita. Hamis hangulatkeltés hamisíthatatlan olasz derűvel. Pedig a Maestro már akkor leleplezte a hazug csillogást, ki is átkozták érte, mert az igazság azért itt is tud fájni. A gátlástalan szenzációhajhászokról azóta sem csináltak jobb filmet. Azért mi jól érezzük magunkat háromféle sütemény társaságában, miközben az utcai étteremben a Funiculi’ funiculát gajdolja egy vendéglátós duett, a pincérek háttérvokáljával. A Via Veneto alsó kanyarában még egy csodaszép platán is megél, díszkivilágításban. Mi pedig csak megyünk az éjszakában toronyiránt, úgyis minden út a Porta Piához vezet.

fotó: Benke Rita

(folyt.)