Írolvasgondol

Azért kezdődik a zsidó naptár szerint minden nap, minden ünnep napnyugtakor, mert előbb „a földön sötétség vala a mélynek színén” és ezután „mondá az Úr: legyen világosság” (Mózes. I. könyve 1.2-3.) Ha fordítva tette volna, nem tudtunk volna különbséget tenni, mert a sötét a fényben nem látszik.  De lehet, hogy azért is, mert alkonyatkor jobban lecsendesülünk, és képesek vagyunk magunkba nézni. Feltéve, ha nem kapcsoljuk be a tévét.

Felbosszantom magam Salvador Dalí zseni-naplójának magyar kiadásán. A fordító egyszerűen összekeveri Keresztelő Szent Jánost Keresztes Szent János 16. századi spanyol misztikussal. Az sem tűnt fel neki, hogy Dalí a szent verseiről beszél. Azt már feltételezni sem merem, hogy ismeri a Mester Keresztes Szent János Krisztusa című, 1951-ben készült festményét. Jó tizenöt éve egy ma már politikai pályán lévő kollégám egy koncerttudósításában azt írta, hogy a magyar abszurd-új hullám élcsapata videó-kapcsolatban duettezett Sinéad O’Connorral, holott Hazelről volt szó. Amikor szóvá tettem a dolgot, így válaszolt: „O’Connor, O’Connor. Nem mindegy?” Tényleg mindegy. Mindenmindegy ország mindenmindegy népének.

Felszáll egy ápolatlan, de belőtt hajú, gazdag napszemüveges fiatalember a buszra. Megáll a lépcsőn, azaz dehogy is áll meg. Hol ide áll, hol oda, hol a telefonját kapja elő, majd elteszi, hol az ásványvizes palackját ragadja meg, majd előbb rövidnadrágja oldalzsebébe, aztán pedig a farzsebébe süllyeszti, közben hol a fülét, hol a lábát vakarja, jobbra néz, balra néz, felfelé lép, oldalra lép, visszalép egyetlen másodperc szünet nélkül. Szerencséje, hogy két megálló után leszáll, mert különben pofán vágnám. Pedig lehet, hogy nem is tehet róla, valami stikkje van. Meursault-szindróma. Aztán jön egy gesztenyehajú nyárfaleány és feledteti őt.

Egy római templomban egy szent nő olyan arccal fogja a feszületet, mint az apácás pornóban a büntetés-végrehajtó a korbácsot. Az alkotás gyakran árulkodik a tudatalattiról. Néha nálam is.

Az üzletközpont előtt vasárnap reggel fényes, sötétzöld, nyitott sportmeseautó áll. Égen-földön senki a közelében. Körüljárom. Semmi. Teszek egy kört a piacra, amikor visszaérek, a kocsi még mindig ott áll. Továbbra is égen-földön senki. Megint körüljárom, most egészen közel megyek hozzá, még be is hajolok a műszerfalat megszemlélni. Semmi. Ilyen csodáért akár ölni is érdemes – gondolom, és eszembe jut, hogy gyermekeim anyjának kis Suzukiját évekkel ezelőtt az ablakuk alól kötötték el pitiáner autónepperek. Aztán hazamegyek és utánanézek a meseautónak. Megvan: Morgan plus 4, egy 1961-es gyártmány retróváltozata. Már 44 ezer dollárért megkapható. Vagyis jelenlegi árfolyamon 9,24 millió forint. Akkor már értem. Ilyen vacakot akár el is lophatnak. Hacsak nem teljesen működésképtelen. Eszembe jut egy régi kollégám, aki ezer nyelven beszélő tollakat hagyott kint mindig az asztalon őrizetlenül, aztán jót röhögött a kleptós munkatársakon, amikor kiderült, hogy egyik sem ír.

Háziorvosommal álmodtam, együtt utaztunk a buszon, át az Árpád-hídon Pestről Budára. Pedig mindketten óbudai lakosok vagyunk. Ráadásul csak ketten ültünk a járművön egy ködös reggelen. Lehet, hogy lelkifurdalásom van, hogy már régen voltam nála és nem is úgy szedem a vérnyomás-csökkentőt, ahogyan ő előírta.

Apám megnézett egy félidőt a román-magyarból önfegyelem-gyakorlás céljából, hogy eszébe jusson, ha legközelebb magyar focira szottyanna kedve. Mi pedig megnéztünk egy, a főközmédiában főműsoridőben vetített akcióvígjátékot, hogy a jövőben könnyebben távol tarthassuk magunkat e csatornától.

Tudományosan megállapították, hogy a láb a legkevésbé erogén zóna. A kutatók már megint uniformizálni akarják az embert a maguk szentenciáival. Ilyen alapon mondhatnám azt is, hogy erotikus fehérnemű nem létezik, tekintettel arra, hogy engem egyáltalán nem hoznak lázba. Kamaszkorunkban büszkén hirdettük, hogy „minden nő hódít Triumph melltartó nélkül”, amikor még nem sok kebeltapasztalatunk volt. Ma pedig azt vallom, hogy egy igazi nő tetőtől talpig (vagy fordítva) erogén zóna, csak tudni kell hozzáérni.

Messi állítólag Asperger-szindrómában szenved, ami az autizmus egyik formája, és amely erősíti a koncentrációkészséget egy bizonyos dologra. Ez volt a betegsége Newtonnak és Einsteinnek is. De akkor mivel magyarázható, hogy csapatjátékos és nemcsak gólokat lő, hanem gólpasszokat is ad?

Az amerikai angyalos sorozat elért a csúcspontjára. A foszforeszkáló fejű szőke jó útra térített néhány pincesötét neonácit, akik előbb kirabolnak egy zsinagógát, majd agyba-főbe vernek egy öreg rabbit.

Tudják, milyen a rosszkedv-szag? Üljenek fel a békásmegyeri HÉV-re.

Az Örs-vezér téri aluljáróban egy tolókocsis használtkönyv-árusnál meglátom első Led Zeppelin-könyvemet. Alatta Hobó Rolling Stones-könyve. Az övé néhány évvel idősebb. Mellette Hollós Ervin Köztársaság tér 56-ja, amelyben a forradalom és szabadságharc még ellenforradalom volt.

Kávéautomata a főiskolán. 90 forint egy csokis kávé. Összeszedem összes aprómat. 4 db. 10-es, 1 20-as, 6 db ötös. Mindet elfogadj. Megnyomom a csokis kávé gombját. Se pohár, se ital. Még egyszer. Semmi. Megnyomom a pénzes gombot, hátha visszaadja. Potyog is vissza az apró. Összesen 85 forint. Három ötös, egy 20-as és egy 50-es. A gép haszna 5 forint. De legalább a váltással kevesebb fém húzza le a zsebemet.

Raszputyin-külsejű kollégánk eltűnik egy nagy épületben. Magánnyomozót fogadunk fel, hogy megtaláljuk. Valaki azt állítja, hogy egy szekta tagja lett. Elkísérem egy nyomozót az egyik feltételezett terembe, ahol egy MLM-főnök celebrálja az igét. Révült tekintetek, hangos imádkozások, halleluja-kiáltások kísérik. A magánnyomozó is pillanatok alatt kővé dermed, és úgy is marad, ugyanazt kezdi csinálni, mint a többiek. Én csendben kisomfordálok és benyitok a szomszéd terembe. Ott pszichedelikus fények, füstök fogadnak, és egy vérkeringésbe hatoló, időtlen, tempó nélküli zene. A homályban meglátom Raszputyin-külsejű kollégánkat, aki láthatóan csak testében van ott. Örömmel nyugtázom, elindulok vissza, hogy közöljem a jó hírt a többiekkel, de végül úgy döntök, hogy inkább én is itt maradok.

Majális egy nagy kertben, amely mögött egy régi szanatórium épületét vélem felfedezni. A délután fénypontja egy nagy koncert, amelyre a 20. század legcsodásabb operadívái, Callas, Tebaldi, Caballé érkeznek, valamennyien nagyon öregek, de mégis vonzók és a hangjuk is a régi. A zenekar mellett külön kisegyüttes is fellép, néhányan a korlátolt felelősségűekből és hozzájuk csatlakozik egy régi kollégám, aki kikeresztelkedett zsidóból lett előbb református lelkész, majd kiugrott és kommunista szakszervezeti vezető lett, végül megtalálta magát a népnemzeti radikálisok között. Hangosan kikérem magamnak ezt az alakot a színpadon, de lecsitítanak, hogy majd meglátom, milyen nagyszerűen hegedül. Nem várom meg, mellette a többiek sem érdekelnek.

Betévedek egy nagygyűlésre, ahol az ördögűzővé lett egykori popsztár a ceremónia-mester, és az emelvényen egyszerre szónokol az összes baloldali és liberális politikus, egymást túlharsogva szidják egymást. A színpad körül pedig kampányemberek lökdösik egymást és a közönséget, mindegyik rá akarja sózni az emberekre a saját pártjának programját és közben beleordítanak a fülekbe: „Választanod kell!”

Elegem lesz, bemenekülök egy klubba, ahol két komoly tekintetű úriember zenei kísérletet hajt végre: egyszerre indítják el a Pink Floyd Echoes-át és Atomheart Motherét, azt akarják bebizonyítani, hogy a két művet párhuzamosan komponálták meg, és egymással tökéletesen harmonizálnak mind szerkezetben, mind pedig hangzásban. Úgy tűnik,  igazuk is van, de az egyik sarokban Életem édesdeden alszik, és a Mother ipari zene-részleténél felriad és riadalma érvénytelenné teszi a kísérletet…