Írolvasgondol

Hétfő. Kipróbáljuk, milyen érzés potyázni egy római buszon. Pedig a bírság itt is kemény lehet, akár 200 euró is. Mit tegyünk, ha sehol nem találtunk olyan helyet, ahol buszjegyet árusítanak. Így érkezünk meg a Forumhoz, ahonnan az új polgármester kitiltotta a magánautókat. Kedvenc Colosseumunkat pedig restaurálni kezdték. Azért egy távoli üzenet kijár neki. Életem a kétezer éves kövek között pompázó virágokat fényképezi.

Piazza Argentina. A macskák foruma. Egykor nekünk is volt itt választott cicánk, egy szép kis cirmos, Lulunak hívták. És a római maradványokkal szemben a legnagyobb Feltrinelli-könyvesbolt. Itt jelent meg 2002-ben a Nobel-díj bejelentésének másnapján Kertész Imre Sorstalanságának olasz kiadása. Az alapító, Giangiacomo Feltrinelli jelentette meg annak idején először Nyugaton Paszternak Doktor Zsivagóját, majd ő adott muníciót az olasz 68-asoknak Ho Si Minh és Che Guevara írásaival. 1972-ben gyanús körülmények között halt meg. Állítólag véletlenül felrobbantotta magát, miközben terrorista merényletre készült egy nagy feszültségű vezetéknél. Most Pasolini és Edoardo Sanguineti köteteivel távozunk. Ha időm engedi, majd fordítok belőlük.

Gyermekkorom egyik mindennapos színtere volt a Campo de’ Fiori, a Giordano Bruno szobra körüli nyüzsgő piac, a békebeli mozival, ahol előadás közben jártak-keltek az emberek (folytatólagos vetítés), dohányoztak, és időnként síró babákat emelgettek a vászon elé, hogy megnyugodjanak. A Cinema Farnese még mindig működik, csak nyári szünetet tart. Közel ötven év után sikerül a teret olyan kis utcákon megközelíteni, ahol még sosem jártam.

Zárva találjuk az Il Cappuccione bárt, amelyet fél évszázada ugyanaz a család visz. Már Nagymamámmal is idejártunk kávézni, az ő kedvencei a rendszeresen itt reggeliző angol (vagy legalábbis angolul beszélő) kispapok voltak. Nem hagy nyugodni a dolog, a szemközti tej- és sajtüzletben érdeklődünk. Természetesen jól ismerik signora Annát, köszöni, jól van (nyolcvan felé járhat), csak éppen bezártak az ünnepekre. Lelkére kötjük a szomszédasszonynak, hogy László és Párja üdvözletüket küldik Budapestről.

Monologizáló ember a Piazza Farnesén, a francia nagykövetség palotájának párkányán ülve. „Juve-Lazio 4-0” – ismételgeti az előző esti meccs eredményét, és a pokolba küldi a Lazio elnökét, akinek fingja sincs a focihoz. Aztán meghajol Svédországi Szent Brigitta temploma felé és köszönetet mond azért, hogy aznap is volt neki mit ennie, egy jóízű spagetti al dentét.

Egy pillantás a Via Giuliára, a Magyar Akadémiára, ahol már Életemmel is szállásunk volt, majd át a Ponte Sistón, amely a legősibb római híd alapjain épült fel, a bohémek elvarázsolt negyedébe, a Trasteverére, ahol ugyanúgy nem tudható, hogy hány étterem van, mint ahogyan a római templomok száma is végtelen. Délidő van, találomra kiválasztunk a bőséges kínálatból egyet, a Da Otellót, ahol ossobuchit és kemencében sült bárányt, abacchio al fornót kínálnak. (Ez utóbbiak döntöttek). Odabent szemkápráztató és ínycsiklandó előétel-halmaz, utána jöhetnek az említett ritka finomságok. Távozás előtt még meglátogatnánk a mosdót. Lemegyek az alsó szintre. A falon Stan és Pan, Buster Keaton, Franco és Ciccio filmjeinek fotói. Itt már jártunk! Ennyit a véletlenekről…Már csak azt kell eldönteni, hogy hét, vagy 11 éve. Életemé a helyes válasz: hét éve – ő közben a felső szint dekorációjából jött rá – és már vezet is határozott léptekkel a La Canonica felé, ahol 11 éve ettük a spenótos naphalat, és amelynek teraszáról egyszerre négy templom keresztje látszik. Ariadné fonala sem vezethetne jobban: megvan a La Canonica és megvan a négy kereszt is.

Hazafelé. A Piazza Repubblica néhány évtizede még Piazza Esedra volt. Pedig közben nem volt semmilyen rendszerváltás Itáliában. Arra felé a köztársaság nem szitokszó.

Este hatalmas forgatag a Piazza del Popolón, pedig nincs is nagy tömeggyűlés, sem választásai kampány. Csupán egy harmadrangú Michael Jackson-imitátor produkálja magát. Bruschettával és grappával veszünk búcsút Rómától. De előtte még teszünk egy kört régi iskolámnál. A dombon, a Villa Borghese főbejárata mellett maguktól visznek lábaim, bár ilyen későn, sötétben még sosem jártam erre. Via di Villa Ruffo, Lycée Chateaubriand. 27-es szám, most már ezt is tudom. Néha az ember csak sok-sok év elteltével figyel fel ilyen részletre. Örök hálám a Lycée-nek és szüleimnek, akiknek volt bátorságuk beíratni ide. A focipályának használt tisztáson kidőlt az egyik fa, mely összehajolt a másikkal, hogy kapu lehessen. A vakító holdfényben most is lehetne egy meccset játszani.

(folyt.)