Írolvasgondol

 Egy ellentmondásos új könyv azt állítja, hogy a hollywoodi filmstúdiók az 1930-as években teljesítették a hitleri Németország kívánságait. Vajon mennyire igazak ezek az állítások?

A 35 éves Harvard-i kutató Ben Urwand „Kollaboráció: Hollywood paktuma Hitlerrel” (Hollyood’s Pact with Hitler) című új könyve heves kritikákat váltott ki – de, hogy igazságosak legyünk – dicséreteket is.

„Ez szégyen” mondja David Denby  a New-Yorker-től, aki egyike a legnagyobb amerikai filmkritikusoknak.  „Felszólítottam a Harvard University Presst, hogy vonja vissza a könyvet, ami tele van nem bizonyított állításokkal” - jelentette ki Denby. „Rágalmazó és történelmietlen” - jelentette ki Thomas Doherty történész, akinek a közelmúltban jelent meg könyve „Hollywood és Hitler 1933-1939” címmel.

Az ausztráliai születésű Ben Urwand, akinek anyai nagyszülei magyarországi Holokauszt-túlélők voltak, könyve megírására tíz évi németországi és Egyesült Államokbeli kutatómunka után szánta rá magát. Felsorol olyan eseteket, amikor a stúdiókban forgó embere, elfogadták a nácik követeléseit, sőt együtt is működtek velük. Az egyik legmerészebb állítása az, hogy egy stúdió –a Metro-Goldwyn-Mayer - 1930-ban pénzelte Németország fegyverkezését, mivel meg akarta őrizni üzleti érdekeit Németországban. „Meghívták a náci Németország Los Angelesi konzulját Georg Gysslinget, és megmutatták neki azokat a felvételeket, amelyek esetleg sértők lehetnek Németország számára, és lehetővé tették, hogy azokat kivágja a filmekből” - mondja Urwand.

A szerző szerint a nácik meg tudták akadályozni készülő filmek bemutatását is. Megemlít egy filmet, amely arról szólt, hogyan kezeli Hitler a zsidókérdést, amelyet azonban soha sem mutattak be. „1933-ban a híres hollywoodi forgatókönyvíró Herman L. Mankiewicz, aki az Aranypolgár forgatókönyvét is írta, hozott egy filmtervet Európa veszett kutyája címmel a zsidók Hitler általi üldözéséről, amelyben megjósolta, hogy ez a zsidók legyilkolásához vezethet. A német konzul azt mondta a stúdió vezetőinek, ha bármelyik stúdió elkészíti ezt a filmet, akkor az összes hollywoodi stúdió filmjeit betiltják a német piacon.”

Urwand bírálói azt állítják, hogy a szerző téved, mivel egyrészt a legtöbb stúdió vezetője zsidó volt, másrészt a német piac 1930-ban nem volt egyenletesen jövedelmező. Urwand szerint azonban Hollywood hosszabb távon kívánta megőrizni a németországi illetve azoknak az országoknak a piacait, amelyeket a Harmadik birodalom meghódíthat.

Néhányan Urwand bírálói közül úgy vélik, hogy a szerző túlértékeli a német konzul szerepét és befolyását. Steven J Ross, az USC történelem professzora, aki egy könyvön dolgozik, amelynek a címe „Hitler Los Angeles-ben: A zsidók és ügynökeik hogyan hiusították meg „az Amerika elleni náci és fasiszta összeesküvést”, azzal érvel, hogy nem Gysslingnek volt akkora hatalma, hanem a helyi hivatalnokoknak, akik érvényre juttatták a filmgyártás szabályzatát , a Motion Pictures Production Code-ot. Ez a szabályzat, amely Hays-kódex néven írta be magát a filmtörténetbe, 1930 és 1968 között volt érvényben és  egy sor önként vállalt irányelvet tartalmaz, amelyet Hollywood elfogadott. Ezek az előírások szabályozták, hogy a filmgyártoknak hogyan kell kezelniük számos témát – a szextől, a kábítószertől és a gyilkosságtól az amerikai zászló ábrázolásáig.  Ezek között szerepel, hogy „tilos minden stúdió számára olyan filmet készíteni, amely rossz színben tüntet fel egy külföldi országot vagy vezetőjét.”

Volt más ok is, amiért a stúdióvezetők nem harcoltak határozottabban azért, hogy antifasiszta témájú filmeket készíthessenek. David Denby filmkritikus szerint ez szorosan összefüggött azzal, hogy a nagy stúdióvezetők túlnyomó többsége Kelet-Európából származott. Például éppen az MGM alapítói: Marcus Loew, a minszki születésű Louis B. Mayer és a varsói Samuel Goldwyn, de németországi zsidó család sarja volt Karl Lämmle, a Universal létrehozója, Jack Warner ősei Lengyelországból kerültek Kanadába. Ugyancsak a cári birodalomból érkezett David Sarnoff, az RKO alapítója, míg a Paramount főnöke, Zukor Adolf a Tokaj-hegyaljai Ricse községben jött a világra. Denby úgy véli, hogy még mindig idegennek érezték magukat Amerikában és élénken éltek bennük a zsidóságukból fakadó, immár génjeikbe ivódott félelmeik. Következésképpen egy antiszemita környezetben habozhattak olyan filmet készíteni, amely túlságosan kedvező lehetett a zsidó érdekek számára. Urwand megemlíti, hogy Lämmle tette meg az első lépést, amikor az 1930-ban készült Nyugaton a helyzet változatlan című Lewis Milestone-film Németországban forgalmazott változatát megvágatta a nácik tüntetéseit követően. Ez az óvatosság odáig ment, hogy 1937-ben Warner, akinek stúdiójában készült el 1939-ben az első amerikai antifasiszta film, az Egy náci kém vallomása (a magyar  Lukács Pállal a főszerepben), a William Dieterle által rendezett Zola élete című filmben a „zsidó” szót az összes dialógusból kiirtatta.

Steven Ross azt is megjegyzi, hogy több mint 40 stúdióvezető jött Los Angelesbe, hogy segítse finanszírozni a zsidó közösséget abban, hogy megakadályozzák a nyugati parton a nácik kém- és szabotázs kísérleteit. „Magánalapon létrehozták az Egyesült Államokban működő legjelentősebb,   anti-náci kémelhárítást” - mondta Ross.

Urwand azonban rámutat arra, hogy ő nem foglalkozott a Los Angelesben folyó kémelhárítással, amelyet nagyra értékel, de „a kémek egy kis csoportjának megtalálása Los Angelesben és a demokráciában élő, tökéletes védelmet élvező zsidók megvédését, nem lehet összehasonlítani a Németországban élő zsidókkal, nem lehet azonos szintre helyezni őket. Nem hiszem, hogy ezzel az akcióval bocsánatot nyerhetnek a náci rezsimmel való kollaborálásukért..”

Mindezt az idők kontextusában kel megérteni - állítja Thomas Doherty. „1930-ban a nácik még nem voltak olyanok, amilyeneknek ma látjuk őket, az abszolút ördög egyetemes szimbólumát. S ezért elítélni a producerek egész generációját a nácikkal való együttműködés miatt, szerintem történelmietlen”.

Ben Urwand nézete szerint mítosz, hogy az emberek nem tudtak semmiről” Nincs kétségem a felől, hogy a stúdióvezetők pontosan tudták, mi történik Németországban”.

Urward alaposan kutatta a németországi dokumentumokat.  A német állami archívumban még olyan, 1938 januárjában kelt levelet is talált, amelyben a 20th Century Fox németországi képviselői arra kérik Hitlert, hogy ossza meg velük véleményét az amerikai filmekről, és a levelet „Heil Hitler” aláírással zárják.

Kétségtelen, nem könnyű eljutni az igazsághoz a stúdióknak a nácikkal való pontos együttműködését illetően, de az sem egészen világos, hogy Urwand könyve miért váltott ki ilyen lángoló kritikát. Lehetséges, hogy részben, azért, mert az emberek szeretnék azt látni, hogy a stúdiók Hitlerrel kapcsolatban mindig a történelem helyes oldalán álltak.  „Amikor olyan filmeket látunk, mint 1942-ben a Casablanca, amelyeket az amerikai kultúra ereklyéjeként őrzünk, és amelyek kifejezték Hollywood viszonyát a nácikhoz, érthető hogy az emberek meglepődnek, hogy valami egészen más történt 1930-ban” - nyilatkozta Urwand.

A kutató eredményei nem meglepőek, ha figyelembe vesszük, hogy a tárgyalt korszakban akadtak olyan, a filmiparban is jelentős érdekeltségekkel rendelkező amerikai mágnások, akik nem titkolták rokonszenvüket a nácizmus iránt. William Randolph Hearst például, aki 1934-ben személyesen is találkozott Adolf Hitlerrel, lapjaiban számos dicsérő cikket jelentetett meg a Führerről. Számára a fordulatot az 1938. november 9-i „kristályéjszaka” hozta meg, innentől kezdve aktív szerepet vállalt az európai zsidóság Amerikába való emigrációjának támogatásában. Joseph Kennedy, a későbbi elnök JFK apja ellenben nyíltan antiszemita volt és a fajelmélet híve, aki az Egyesült Államok londoni nagyköveteként 1938-ban úgy fogadta a zsidók elleni németországi és ausztriai atrocitásokat, hogy – a washingtoni külügyminisztérium felhatalmazása nélkül – találkozót kért Hitlertől a két ország „megbékélése” érdekében. Még hasonló nem egyeztetett találkozóval próbálkozott 1940 nyarán, nem sokkal az angliai légi háború kitörése előtt is, de ekkor már nem járt sikerrel. Diplomáciai karrierjének az vetett véget, hogy 1940. november 10-én a Boston Sunday Globe-ban cikket tett közzé, amelyben kijelentette: „A brit demokráciának vége”, és az Egyesült Államoknak nem kell háborúba lépnie azért, hogy Nagy-Britanniát megmentse a nemzetiszocializmustól…

Urwandot alátámasztja az a tény is, hogy Charlie Chaplint még 1938-ban is mindenki le akarta beszélni Hollywoodban arról, hogy elkészítse félelmetes Hitler-filmjét, A diktátort. Chaplin az Angliában élő Korda Sándortól kapta az ötletet, miután a híres rendező-producer látta Leni Riefenstahl-nak az 1935-ös nürnbergi pártnapról készült félelmetes (és félelmetesen hatásos) dokumentumfilmjét és ekkor döbbent rá, hogy Hitler „ellopta” a Csavargó híres pemzlibajuszát.  A Hays Office egyenesen figyelmeztette United Artists stúdiót, amelynek Chaplin társalapítója volt, hogy „gondjai lehetnek a cenzúrával”. A nagy művészt azonban semmi sem tántoríthatta el ettől a tervétől, pedig nemcsak az Egyesült Államokban, hanem még Angliában is értésére adták, hogy nem fogják bemutatni a filmet a „Németországgal való megbékélés” érdekében. Az amerikai bemutatóra végül 1940. október 15-én került sor, amikor az Egyesült Államok még nem állt hivatalosan hadban a nácikkal, de Európában már javában folyt a második világháború, Franciaország már megadta magát és zajlott az angliai csata is. 1941-ben A diktátor a második legnépszerűbb film lett az Államokban és megnyitotta a nagy antifasiszta amerikai filmek sorát, köztük olyan klasszikusokét, mint Ernst Lubitsch Lenni vagy nem lenni-je, amely Lengyel Menyhért színdarabjából készült (United Artists, bemutató: 1942. március 6), vagy a Kertész Mihály rendezte Casablanca (Warner Bros, bemutató: 1942. november 26).

A Casablanca valóságos „menekültfilm”: egyik főszereplője – a náci Strasser őrnagy figurájában – a hitleráj által magyar zsidó felesége, Práger Ilona miatt „kiközösített”, már 1933-ban előbb Angliába, majd Amerikába emigrált Conrad Veidt volt. Vele egy időben hagyta el Németországot Peter Lorre (Löwenstein László), aki Kertész filmjében Ugarte szerepét kapta. Lorre játszotta a düsseldorfi rémet Fritz Lang M – egy város keres egy gyilkost (1931) című filmjében, amelynek eredeti címe A gyilkosok köztünk vannak, Lang azonban náci fenyegetések hatására megváltoztatta. (Az M-et 1934-ben be is tiltották Németországban). Rajtuk kívül számos olyan Európából szökött művész kapott kis szerepeket a filmben, akiket szintén a nácizmus kényszerített emigrációra zsidó származásuk vagy pedig antifasiszta magatartásuk miatt a francia Marcel Daliótól (A nagy ábránd Rosenthalja) a magyar Szőke  Szakállig. A legenda szerint 1943. januárjában éppen a Casablanca hatására döntöttek úgy az angolszász szövetségesek, hogy a film bemutatójával egy időben felszabadított marokkói metropoliszban tartják meg az antifasiszta paktum első tanácskozását, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Sir Winston Churchill brit miniszterelnök és Charles De Gaulle tábornok, a Szabad Franciaország mozgalom vezetője részvételével, ahol először mondták ki, hogy a harcnak a nácizmus feltétel nélküli megadásáig kell folytatódnia.

A náci eszmék ennek ellenére utat találtak még ezekben az években is Hollywoodba. Nem véletlen, hogy például Cary Grant azt a feladatot kapta, hogy figyelje azokat a kollégákat, akiket a németek javára való kémkedéssel gyanúsítanak. Jó előtanulmány volt neki Hitchcock Forgószél című filmje (1946) nácivadászához…A megfigyeltek leghíresebbje Errol Flynn volt, akiről egy négy évvel ezelőtt megjelent életrajzban a szerző Charles Higham nem kevesebbet állít, minthogy Flynn már a spanyol polgárháború idején a Gestapo szolgálatában állt és jelentéseket küldött a Spanyolországban a köztársaságiak oldalán harcoló német önkéntesekről. Higham szerint a színész 1938-ban személyesen is találkozott Hitlerrel a brechtesgadeni „sasfészekben”. Flynn örökösei kétségbeesetten cáfolják e feltételezéseket…

Chaplin 1964-ben megjelent önéletrajzában úgy nyilatkozott remekművéről, hogy ha tudott volna a haláltáborokról, soha nem készíti el A diktátort.  Pedig műve, a világmegváltó szerepében tetszelgő, hatalommániás örült pojáca portréja sajnos semmit nem veszített aktualitásából.