Írolvasgondol

A Várost belepte a fű és a gaz, ügyvéd barátom az utolsó, aki elhagyja, egy primitív törzs főíjászává áll, és egyúttal ő lesz a termékenység-isten is, személyesen biztosítva, hogy ne haljanak ki. Szívesen követném őt, azt ajánlja, hogy kövessem kilőtt nyilait, azok azonban oly messzire szállnak, hogy nem is látom céljukat.

Az Öreg Medve megelégeli a hajtó szerepét és autóversenyzőnek áll. Mindjárt meg is nyeri első Forma 1-es versenyét, ennek hírét azonban csak 60 másodpercig közli a világmédia, utána sehol nem lehet már megtalálni az eredeti forrást. Pedig szeretnék neki gratulálni, de félek, hogy csak álhír volt és akkor azt hiszi, hogy már megint iszom.

Egy nagy kirakodó vásárban csak és kizárólag az én könyveimet és a lemezgyűjtemény legféltettebb darabjait árulják. Nem tudom, hogyan kerültek oda, de valamennyi árus megismer, megszólít és kéri, hogy minden könyvet és lemezt dedikáljak, mert kellenek a klasszikus értékek az embereknek. Azzal a Ian Anderson-i válasszal térek ki, hogy nem vagyok klasszikus, mert még élek. Legalábbis úgy tudom.

A bolondnevű olasz kapuslegenda Magyarországon telepedett le és hentesüzletet nyitott. Az első interjúját új életéről természetesen nekem adja.

Meztelen nők várakoznak a munkaügyi hivatal előtt, és a kaputól 5 méteren belül valamennyien dohányoznak.

Egy hatalmas teraszon hárman zsidó körtáncot kezdenek. Csatlakozom hozzájuk, és észre sem veszem, hogy lassan ötvenen, százan leszünk. A háttérben egyre gyorsabb és egyre hangosabb lesz a klezmer. Amikor a sebességet már nem lehet tovább fokozni, Egyszerre elengedjük egymás kezét, és valamennyien lótusz-ülésbe érkezünk le a Földre, és egy hosszú OM tör fel belőlünk.

Egy napon halt meg a Vo Nguyen Giap tábornok, a vietnami gerillahadviselés atyja és Herman Wallace „Fekete Párduc”, aki 40 évet töltött magánzárkában egy fehér őr állítólagos megöléséért. Giap Vietnam második számú legendája volt Ho Chi Minh után és 102 évet. Élt Wallace 71-et és 72 órával szabadulása után halt meg májrákban. Ugyanezen napon távozott el 85 esztendősen Marco Panattoni, a stracciatella-fagyi feltalálója és a 75 éves Bill Eppridge amerikai fotós, aki a lelőtt Robert Kennedy fotójával vált híressé 1965. június 5-én.

Egy nagy szálloda kertjében zenés műsor szórakoztatja a vendégeket. Filmslágereket adnak elő, és amikor az Ének az esőben kerül sorra, az összes gyerek belefekszik ünneplő ruhában egy széles pocsolyába. Úgy tűnik nekem, hogy Pikulantos Gyugyó és bandája kíséri a harmadrangú esztrádénekeseket, ez ugyan képtelenségnek tűnik, de mégiscsak ők azok, harminc évvel fiatalabban, Gyugyó harminc kilóval könnyebben, hosszú hajjal. „Valamiből élni kell” – mondja, amikor látja értetlenségemet. Vége a daloknak, egy cserkészcsapat érkezik, és harsány, katonás stílusban az egészségtelen életmódot kezdik hirdetni. Életem egy darabig hallgatja a sok sületlenséget, aztán nem bírja tovább és megkérdezi, hogy mire való ez. A főcserkész válasza: „Így akarjuk elüldözni a felesleges vendégeket. Ugyanis már annyi a vendég, hogy a személyzet nem bírja a tempót.” Így leszünk feleslegesek és távozunk…

Filmet forgatok, az egyik jelenetben többen ülünk egy autóban. Színésztársam bekapcsolja a rádiót. „Melyik adót szeretnéd?” – kérdezi. Akkor jövök rá, hogy nemcsak hogy nem hallgatok rádiót évtizedek óta, ha csak véletlenül és, de azt sem tudom, milyen adók vannak ma Magyarországon…

Vigyorgó legális neonáci osztogatja zöldinges újságját a piac sarkán. Látszólag válogatás nélkül. Amikor engem meglát, hátat fordít. Vajon mit látott?

Egy kezdőoldalának képét naponta változtató keresőprogram két hete folyamatosan gratulál nekem, hogy én vagyok a 100.000. látogató. Ennyire rosszul mehet neki?

Már Vidámparkunk sincs. Számomra az Elvarázsolt Kastély, a Szellemvasút és a dodzsem marad meg emlékeimben – ezeken még Fiaimmal is voltam -  meg a forró virsli mustárral, friss zsemlével, ami nekem járt, amikor gyerekkoromban szüleimmel elmentünk oda. Illata még mindig benne van az orromban.

A Férfi fia születésnapjára készült, és elhatározta, hogy megmutatja neki: már nem alkoholfüggő, és meg tud inni néhány pohárral, sőt, a futballpályán is megállja a helyét. Beöltözött kedvenc csapata mezébe, a szurkolók azonban összetévesztették egy sztárral és meghívták egy kocsmába. Az öltözőben tért magához és először csak az tűnt fel neki, hogy a csapattársaknak egészen más mezük van, bár vele azonos színeket viselnek. Kiderült, hogy pontosan két évig volt kómában, lemaradt a születésnapról, unokája születéséről, közben elveszített mindent és mindenkit. A Férfi szerencsére felébredt ebből a rémálomból, rájött, hogy nem késett le semmiről, egészséges, de arra is rá kellett jönnie, hogy a lelkiismerete még mindig nem hagyja nyugodni az ital miatt elfecsérelt évek miatt, amiket visszahozni soha többé nem lehet.

Hajókirándulás a Dunán. Mesebeli hidegtálak, elit vendégek. A hajó éppen a Margit-híd és az Árpád-híd között halad, amikor iszonyú vihar tör ki, a Duna olyan hullámokat vet, ami még tengeren is szokatlan, főleg keresztbe, a két part között. A hajó ennek ellenére teljesen simán siklik a vízen. Az egyik mellékteremben J.W., a fehér blues még fehérebb királya gitározik, szemüvegben, teljesen kopaszra nyírva, de hangja, játéka világosan felismerhető. A jelenlévő két tucat ember megtapsolja, de annyira nem, hogy ráadást kérjenek. A szervezők ezért egy kicsit csalódottak, bíztatnak, hogy kérjek tőle autogrammot. Nincs nálam az ilyenkor használatos noteszom, csak az, amibe a kiadásaimat írom, abba mégse akarok kérni. Találok azonban egy nagy fotóalbumot az ellenkultúra legszebb éveiről, és a könyv közepén van egy csomó üres oldal, ahová írni lehet. Ezt vágom a hónom alá és bemegyek vele J.W.-hez. Örömmel ad autogrammot, közben elmesélem neki, hogyan találkoztam első lemezeivel egy finnországi klubban, és mennyire meglepett, hogy a Second című albumának csak 3 oldala volt 4 helyett. Kinyitom a könyvet a közepén, de ott is képek vannak, és hiába keresem az üres oldalakat, hiába lapozok egyre sebesebben jobbról is,  balról is, minden oldalt betöltött valaki…

Három hegyi gorilla érkezik egy hipermodern városba. Mindhárom hóna alatt egy-egy hatalmas acélkuka. Amikor a főtér közepére érnek, kiborítják a kukák tartalmát: mindenféle legújabb kori szemetet. Az egyik gorilla így szól: „Ez a tiétek, visszahoztuk nektek, basszátok meg.” És diadalmasan elvonulnak.

Éjszakai séta, hogy miért, nem tudom. Az utca tele van ijesztő sötét macskákkal. Házimacskánál nagyobbak, nagymacskáknál kisebbek, de a vadmacskáknál is nagyobbak és tömöttebbek. Egyik-másik a nyomomba szegődik. Az egyiknek a nyakába dobom a kabátomat, de lerázza magáról és tovább közeledik hozzám. Végre sikerül egérutat nyernem. Szüleim is sétálnak, de már elfáradtak és fáznak, túlságosan messzire mentek saját otthonuktól. Felhívom őket hozzánk. A lakás folyosója ismeretlen, azaz egy régi házunk folyosójára emlékeztet. Kiderül, hogy nincs nálam kulcs. Apámnál van, de nincs rá szükség, mert az ajtó nyitva. Lehet, hogy betörtek? Próbálunk villanyt gyújtani, de a kapcsoló érintésére csak valami nyomasztó krimizene szól, amely egy 40 éves Black Sabbath-motívumra épül.

Lassan már nem merek elaludni…