Írolvasgondol

Két év múlva augusztus 1 nagy nap lesz. Nem csupán azért, mert aznap leszek 60 éves, hanem azért is, mert éppen 40 éve lesz, hogy leszereltem a hadseregből, és demilitarizált övezetnek nyilvánítottam magamat.

Hogy jutott ez eszembe? Úgy, hogy bőséges saját filmarchívumomból előbányásztuk A 22-es csapdáját. Készült 1970-ben. Rendezte Mike Nichols, főszerepekben Alan Arkin, Martin Balsam, Anthony Perkins, Art Garfunkel, Orson Welles…

Joseph Heller abszurd háborús történetével különleges a kapcsolatom 16 éves korom óta. Akkortájt mutatták be nálunk, mi a hódmezővásárhelyi Béke moziban néztük meg este 8 órás előadáson a 3. sorból (diákjegy, 2, 50 Ft) a 18 éven felülieknek való filmet. Ráadásul kollégiumi kapuzárás után, amelynek rendes ideje 8 óra volt. Hazafelé azonban lebuktunk, de megúsztuk egy ügyeletes nevelőtanári letolással, valószínűleg azért, mert a Tanár úr öccse volt a zenekar orgonistája. Hamarosan a könyv közkézen kezdett forogni a bandában, ahol egy kissé militáris hajlamú haverunknak köszönhetően (apja állítólag ÁVÓ-s, majd rendőr volt) bekerültek a köztudatunkba a nagy angolszász háborús regények: az Oroszlánkölykök, a Légy hű magadhoz, a Meztelenek és holtak, a Most és mindörökké, az Aztán mennydörgést hallottunk és természetesen A 22-es csapdája, amelynek külön élveztük kissé nyers humorát és erotikáját, különös tekintettel a „mélyrepüléses bevetéssel szerzett tripperre” és Ducket nővér „csípjen bele” fenekére. Így aztán, mire bevonultam, már alaposan felvérteztem magam, biztos, ami biztos, még a Svejket is elolvastam előtte.

Jól tettem.

Az alakulatnál működött könyvtár, még ha az elöljárók nemigen szerették, ha a katona olvas. Hamarosan meg kellett azonban tudnom, hogy az összes angolszász háborús regény tilalmi listán van, akárcsak a Svejk, mi több, még Rejtő is. Merthogy ezek az olvasmányok „rontják a harckészültségi szellemet”.

Mit tagadjam, a maguk szempontjából igazuk volt.  Kinek lett volna jó, ha rájövünk, hogy Potrien őrmester közöttünk jár, több példányban is (na jó, azért akadtak ügyes Hopkinsok, Csülökök, Galambok is, sőt, nem szenvedtünk hiányt „igazi Levinekben” és Buzgó Mócsingokban sem), ha rájövünk, hogy Katzot, az iszákos tábori lelkészt most Ószabó főhadnagynak hívják, politikai tiszt, akit 11 hónap alatt egyszer látunk józanul, abban sincs köszönet. Viszont a feletteseket a legjobban azzal lehetett őrületbe kergetni, ha egy katona, miként a derék prágai kutyakereskedő, mindent megmagyaráz…Elénekelhettük volna szolgálatvezető őrmesterünknek a Továbbszolgáló Bluest, pedig nem a hadsereg iránti lelkesedésből maradt bent, hanem, mint ő maga bevallotta egy őszinteségi rohamában, hogy büdös neki a munka.  Megtapasztalhattuk, miként működik az M&M szindikátus a másfél méter mély, de 350-es Jawa motoron száguldozó Arató őrmester magyarításában: azon csodálkoztunk, hogy a laktanyát nem adta el, igaz, becsületére legyen mondva, legalább saját bandáját nem lopta meg. Nem csupán a tábornoknak volt kurvája, aki a legénység előtt kellette magát, hanem a fél tisztikarnak, akiknek ez hivatalból járt még hadgyakorlat idején is, a fűtött sátor, a hálózsák és a külön konyha mellé.  És bár a mi elöljáróink nem emelhették állandóan a bevetések számát, lévén békeidő, Cathcart ezredes önelégült vigyora ült az arcukon, amikor sikerült kibaszniuk a sorállománnyal. És akár hiszik, akár nem, a 22-es csapdája nálunk is működött: le lehetett szerelni valakit azzal, hogy őrült, de ha leszerelték, nem mehetett egyetemre, mert elvégre mit keres egy őrült az egyetemen, és munkába állása is elég macerássá vált.

A 22-es csapdája nem csupán az egyik első film volt, amely „deheroizálta” az amerikai hadsereg második világháborús ténykedését (szinte egy időben mutatták be a Kelly hőseivel, sőt, 1970-es a harmadik nagy fricska, a koreai háború idején játszódó M.A.S.H. is), hanem az első, amely szinte kafkai, ionescói szinten mutatta be a háború, és a hadsereg teljes abszurditását. Figyeljük csak a párbeszédeket: szinte alig hangzik el benne értelmes dialógus! Bár Heller regénye 1961-ben jelent meg, a film bemutatása idején nem lehetett nem gondolni a vietnami háború esztelenségére (elvégre a második világháborúban mégiscsak „jó ügy” érdekében harcoltak az amerikaiak Európában), de a történet, a pompásan eltalált katona „őstípusok” jócskán túlmutatnak mindenféle konkrét háborún. Az önmagát fényező, az embereit semmibe vevő dölyfös parancsnok, a hatalommániás, ám végtelenül ostoba „elöljáró”, a minden felelősség alól kibúvó tiszt,  a szabályzatok, a rangok megszállottja, a gátlástalan ügyeskedő, de a naiv, bajtársias „jó katona” és találékonyságban világverő „sunnyogó” is mind az emberiség talán legdicstelenebb találmánynak, a hadseregnek örök velejárói.  Olyan őrült világ ez, amelyben csupán azok normálisak, akiket a többség őrültnek tart, mint az állandóan vízbe zuhanó Orr, aki végül mentőcsónakján Svédországba evez. (A film bemutatója idején éppen Svédország volt a Vietnamból dezertálók egyik bázisa). De nehogy azt higgyük, hogy e tulajdonságok varázsütésre eltűnnek, amint a nevezettek levetik az egyenruhájukat. Csak civilben igyekeznek legalábbis a „beilleszkedés” látszatát kelteni, de attól még ugyanazok maradnak, és az első adandó alkalommal kibújik belőlük valódi énjük, amelyet aztán a parancsuralmi hierarchiának köszönhetően gyakorolhatnak is.

„Itt valami bűzlik” - mondja Dreedle tábornok, amikor Yossarian kapitány egy szál mosolyban jelentkezik a kitüntetésért. „A szar, tábornok úr” – feleli a békétlen bombázótiszt. Az esztelenség ellen csak esztelenséggel lehet tiltakozni. Még akkor is, ha azok, akik ellen ily módon tiltakozunk, a legritkább esetben veszik magukat észre. Akkor is tiltakozni kell, ki kell röhögtetni a gőgöt, az embertelenséget, a hivatali és mindennapi bornírtságot, mert ha egyre többen röhögnek, előbb-utóbb a röhögés hullámai elsöpörhetik őket.

Fiaim gyakran mondták: sajnálják, hogy ők már nem lehettek katonák, mert nem élhettek olyan sztorikat, amiket én meséltem nekik a seregből. Hosszú évek elteltével persze már én is ugyanúgy röhögtem ezeken az eseteket, akkor, ott, élesben nem mindig. Arról pedig nemigen meséltem, hogy hivatásos naplopók miként lelték kedvüket náluk sokkal műveltebb, intelligensebb emberek megalázásában, és miként rabolták drága időnket, ifjúságunkat. Erre pedig nincs bocsánat, negyven év után sem.

A leszerelő Yossariantól Cathcarték csak annyit kérnek: „Szeressen minket”. Hozzánk ilyen kérés nem érkezett. Csupán arra emlékszem, hogy mielőtt elhagytuk a laktanyát, az egyik társam kilépett a már amúgy is össze-vissza sorból, és odaszólt „árja típusú”, éppen kapuszolgálatot teljesítő, immár csak volt őrmesterünknek: „Őrmikém, azt hallottam, hogy kopasz vagy”. Csórikámnak válaszra sem volt ereje….