Írolvasgondol

Mint ember, mindig nagyra becsültem a tudást, mint újságíró és történész, mindig nagyra becsültem azokat, akik az életüket adták azért, hogy a maguk területén „harag és mérlegelés nélkül” tárják fel a tényeket, amelyek megcáfolhatatlanok és önmagukért beszélnek, még akkor is, ha manapság gyakran szembesülünk olyanokkal, akiket a tények a legkevésbé sem zavarnak.

Komoróczy Géza professzor e rendíthetetlen tényfeltárók közé tartozik. Tudása, hihetetlen felkészültsége már egyetemista koromban lenyűgözött. (Azon szerencsés kiválasztottak közé tartozom, akiket az ókori történelembe a Hahn István – Kákosy László – Komoróczy Géza „szentháromság” vezetett be). Néhány éve jelent meg A zsidók története Magyarországon című monográfiájának két kötete, amely e közösség ezer éves életének, örömeinek, sikereinek, hányattatásainak, tragédiáinak, tárgyi emlékeinek minden eddiginél teljesebb tárházát mutatta be. És ennek mintegy „függelékeként” jelent meg tavaly a „Nekem itt zsidónak kell lenni” című szöveggyűjtemény, amelynek első dokumentuma 965-ból, az utolsó 2012-ből származik. És ha esetleg valaki azzal vádolná Komoróczy professzort, hogy a két történeti könyvben „elfogult lenne” („persze, ő is csak zsidó” – mondták, és a monográfia megjelenésekor több újságíró is először a származását firtatta…), akkor itt van ez a közel 1500 oldalnyi írott forrás (közülük jó néhány héber, latin vagy német nyelven is), mint megannyi megdönthetetlen tárgyi bizonyíték.

Akár az eladósodott királyok „kisegítéséről”, akár a zsidók többszöri, városokból való kiűzetéséről, akár kiváltságokról, akár kirekesztésekről van szó. És vannak olyan dokumentumok, amelyek felett az ember, ha embernek meri nevezni magát, megáll és eltűnődik. Például II. József császár 1783-as türelmi rendeletén. Ma úgy mondanánk, „európai gondolkodású” volt a „kalapos királynak” csúfolt Habsburg uralkodó. Aztán egy bizonyos Istóczy Győző képviselő T. Ház-beli kirohanásain 1882-ből. Mintha egy jobbikos szavait olvastam volna – lehet, hogy ők is innen vették a muníciót? De lehetetlen nem párhuzamot vonni a tiszaeszlári per és sok-sok későbbi koncepciós per között, amely azonban, mint egy remekül felépített „bírósági krimiben” kártyavárként omlik össze a vérvád néhány tisztességes ügyvédnek és írástudónak köszönhetően. Ugyancsak megállt a kezemben a könyv, amikor Teleki Pál szavait olvastam, előbb az 1920-as numerus clausus, majd az 1939-es második zsidótörvény indoklásából – „zsidó túlsúly”: hányszor hallottuk ezt a kifejezést az elmúlt 25 évben mi, médiamunkások?

Aki pedig úgy érzi, most a Holokauszt 70. évfordulóján, hogy elég már ebből a történetből, vagy – még mindig – próbálják elhárítani a magyar hatóságok, hivatalnokok és a közemberek felelősségét, olvassák csak végig az első betűtől az utolsóig idézett törvényeket, az eseményekről született beszámolókat, és nemcsak azokat, amelyeket az üldözöttek, a deportáltak, a halálmenet tagjai írtak, hanem azokat is, amelyeket magyar csendőrök, katonai parancsnokok jelentettek, vagy egyszerű bakák vetettek papírra. Hogy ne feledkezzünk el a megszálló német birodalmi megbízottak jelentéseiről.

És mai szemmel, mai ésszel is felfoghatatlan, amit Szilágyi Ernő ír le 1944. március 19-ről, amikor az SS megjelenik a Pesti Izraelita Hitközség dísztermében. „A hírük láthatóan rosszabb, mint ők maguk” – mondja egy bölcs rabbi és hitsorosai is elhiszik, hogy semmi bántódásuk nem esik. Aztán úgy száz oldallal később Márai Sándor naplórészleténél akadtam meg, lélegzetemmel együtt. Kénytelen vagyok hosszabban idézni belőle:

„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit. A tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert „keresztény magyar úriember” joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „keresztény magyar”….Ez a fajta nem tanul…soha nem változik meg….amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.” – írta le Márai 1944 decemberében.

És a történet, tudjuk, nem ért itt véget. Alig jött el a rendszerváltás, amikor sokan azt remélték, hogy vége lesz az elfojtásoknak, a tabuknak, jött Csurka, Csoóri (milyen kár mindkettőért, hiszen tehetséges emberek voltak), a „szabadság” nemhogy megbékélést nem hozott – nemcsak a magyarországi zsidóság számára – hanem újabb kirekesztések, gyűlölködések kezdődtek, és tartanak azóta is. Sajnos igaza van Esterházy Péternek, aki a „Falra hányt borsó” sorozatban gyilkos iróniával pécézi ki a „nép-nemzeti gerincet”. Az ő és mások által írt felkiáltó jelek valóban méltók voltak a fenti gyűjtőnévre.

Az a baj, hogy Komoróczy professzor úr könyvét valószínűleg éppen azok nem olvassák, akik igazán okulhatnának belőle. Azért bízzunk abban, hogy legalább lesznek néhány tucatnyian, akik ennek az ajánlónak a nyomán kedvet kapnak legalább a belelapozásra. És hátha megérinti őket valami az emberségből, és nem utolsó sorban a józan észből.