Írolvasgondol

100 évvel ezelőtt mutatták be George Bernard Shaw: Pygmalion című darabját. A Telegraph ebből az alkalomból vette elő archívumából az ősbemutató előtt készült beszélgetést.

Mr Bernard Shaw bemutatója

Százból 99 színműíró boldogan, - vagy talán helyesebb azt mondani, hogy komoran - bevallja, hogy darabja első bemutatása előtt abszolút rettegés állapotában érzi magát. Mr Bernard Shaw nem ezek közül való, amint azt önök is hamarosan tapasztalni fogják, ha mint tegnap én, megkérdezik őt, hogy érzi magát, tekintettel a jövő szombat estére a His Majesty’s színházban.

„Egyáltalán nem vagyok nyugtalan, ami a Pygmalion bemutatóját illeti-, mondta Shaw határozottan. Egy ilyen szereposztással, valamint azzal az igyekezettel, amellyel a produkciót – ahogyan az emberek hívják- előkészítették, a legkisebb indok sincs az aggodalomra az eredményt illetően. A kérdés az, hogy az első este közönsége ad-e esélyt a darabnak? Ott lesznek-e azok a higiénikus urak, akiknek a doktoruk azt tanácsolta, hogy semmi sem jobb a tüdő számára, mint egy ötperces jó röhögés? Azok a kedves emberek, - akik úgy gondolják, hogy bátorítják a szegény színészeket, arra kényszerítve őket elismerő bekiabálásaikkal, hogy minden tizedik szó után megszakítsák az előadást – mindnyájan influenzások lesznek-e, ahogy azt nagyon remélem? Vajon ott lesznek-e a hűséges zarándokok, akik messziről érkeznek és nap, mint nap a színház lépcsőjén ülnek, hogy biztosítsák maguknak az első sorokat és a leginkább zavarba ejtő pillanatokban, tárják ki lelküket idoljaik felé?

És ha ez így van, kiverheti a fejéből egy művészi előadás elképzelését; a dolog lehetetlen. A játék folyamatossága megszűnik, az átmenet az egyik hangulatból a másikba, amely oly sok művészi tanulmányba és tökéletes munkába kerül, elmosódik, az előadók, akik egy hosszú és nehéz feladatra koncentrálnak, megzavarodnak és kétségbeesésükben lemondanak minden, tökéletességre való törekvésükről; a nézők ilyenkor saját zajos szórakozásukkal törődnek, és végül lekésik a vonatjaikat és fél órával később feszülten és fáradtan érnek haza és az egyik azt mondja a másiknak „soha többé, amíg élek nem megyek veled színházba”.

„ Valami ilyen történt az”Androcles és az Oroszlán” bemutatóján, amely olyan borzasztó volt, hogy a legközelebbi bemutatón, a „Doktor dilemmáján”, úgy rendeztük, hogy eltávolítottuk az összes rendszeres bemutató-látogatót. Az eredmény igen sikeres volt. De ezt nem tehetjük meg a Pygmalionnal, és attól tartok, hogy el kell viselnünk a szokásos jó szándékú és jó természetű zavargást, ami az angol színház szégyene. A világon az emberek miért nem tudnak magukban nevetni, mint az öreg Weller a Pickwikben? Nem értem, hogy a Playgoers club, vagy a Club of First Nighters miért nem foglalkozik a kérdéssel, és miért nem ragaszkodik ahhoz, hogy a darabnak joga van, hogy olyan figyelmesen hallgassák, mint Wagner, vagy Strauss zenei darabjait”?

De ön komolyan azt várja el a közönségtől, hogy halálos csöndben hallgasson, nem törődve azzal, hogy a szövegek milyen mulatságosak?

„Nem látom, miért ne lehetne; a hangos nevetés csupán egy rossz szokás. Én magam sem vagyok egy csöndes színházlátogató. A Sir James Barrie’s Adored One bemutatóján, egy úr, amikor elhagytam az istállót, azt mondta nekem: ön bárkit kipécéz, aki nevet a színházban, de ön az, aki nevettet az egész darabban. Valóban nevettetek, de az én nevetésem nem szakítja meg az előadást, nem mondja be a szomszédjának előre a darab következő szavait, nem avatkozik bele a színész koncentrálásába.”

„ A Pygmalion, amely öt felvonásból áll Húsvét vasárnap reggelig fog tartani, ha a bemutató közönsége nem fogja vissza könnyeit, éljenzését a felvonások végén. Ha ez így történik, a jövőben a bemutatókon kivágok a darabjaimból mindent, ami jó, s így az egész dolog öt perc alatt befejeződik, természetesen a kritikusoknak odaadom a teljes kinyomtatott szöveget. Az egész jó érzés és jó modor kérdése. Csak a bemutató közönsége zajos. Ők jót akarnak. Úgy gondolják, hogy hálásak a színészeknek és segíteni akarnak, hogy minden este sikeresek legyenek. Ha azonban úgy gondolják, hogy teljesen tönkreakarják tenni az előadást, akkor azt megteszik, és én azt remélem, hogy rákényszerítenek egy ésszerű kontinentális viselkedésre.”

„De a Pygmalion ellenállhatatlanul mulatságos!”

„Egyáltalán nem. Nincs benne semmi, ami bárkit arra kényszerítene, hogy lármázzon, vagy más effélét tegyen. Én például, meg tudom hallgatni, anélkül, hogy visonganék jó kedvemben, pedig engemet, mint a szerzőt, mindenki másnál jobban kellene, hogy szórakoztasson. Ez valójában egy komoly darab, bár meg van édesítve egy virágárus leány románcával, aki egy úrnak köszönhetően, akivel egy esős este véletlenül találkozott, amikor mindketten az eső elől a Szent Pál templom oszlopcsarnokában találtak menedéket, úrhölggyé változott. A tragédia azonban a virágárus lány apjának sorsában van, akinek a története valójában az idős Don Juan darabban a „Dissolute Punito” alakjának modern változata. Ez egy erkölcstelen ember, aki kigúnyolja a tekintélyt, szereti a bort, a nőket és a dalokat és élvezetet okoz neki a polgárpukkasztás.

Az én darabomban sokkal reálisabb a figura. Egészen egyszerű és tiszteletre méltó, prezentábilis a legfiatalabb iskolás lányok számára is. És mégis a rettenetes büntetés. A darab folytatása csupán arról szól, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a hangtan tanulásának fontosságára, ami mindig kedvenc témáim egyike volt.

Engedje meg, hogy szóljak egy figyelemre méltó tényről. A darab svéd nyelvre történő fordítása rendkívüli nehézségekbe ütközött, a miatt - s ez meghökkentő egy londoni számára, - hogy Stockholmban mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli. Ez egy valódi civilizáció. Itt egy virágárus lány egy bizonyos nyelvet beszél, egy hercegnő egy másikat, bár a különbség nem olyan nagy, ahogyan a hercegnő gondolja, különösen, ha egy okos hercegnőről van szó. Addig nem lesz egységes angol nyelvünk, amíg a National Theatre együttműködik a komoly Irodalmi Akadémiával. Egyikük sem fog semmit sem tenni, de az emberek mondogatni fogják hogy „ csináljanak már valamit” és végül a dolgok majd így rendeződnek.”

A hangok –igen komoly dolgok, de a büntetés meglehetősen lehangoló; és a fonetika csupán száraz tréfálkozásnak tűnik a drámában.

„Egyáltalán nem. Egy jól képzett elmének semmi sem olyan zamatos, mint az emberi beszéd tudománya.”

De ön megenged egy kis romantikát nemde? A virágárus lány férjhez megy természetesen az úrhoz?

„Semmi ehhez hasonló nem lehetséges, mert törvénytelen lenne. Ugyanis a múlt szombaton hozzá ment valakihez.”