Írolvasgondol

Reneszánsz nagyvárosban, óriási tömegben bolyongok és tolongok. Velem szembe jön egy nagy magas fiatalember, aki azt állítja, hogy elállom a kilátást előtte. Szó szót követ, végül pofon üt. Először neki akarok menni, de aztán belátom, hogy erőfölényben van, és inkább otthagyom, de ettől rossz kedvem lesz és nem érdekelnek tovább a nevezetességek.

Azért amolyan becsületből végignézek mindent, majd elindulok, hogy összeszedjem a holmijaimat, amikor velem szembejön az előbbi kötekedő alak, kezében borospohár. Már jócskán ihatott, mert kissé bizonytalan a mozgása. Amikor meglát, elsírja magát és közli, hogy köpjem szembe, amiért olyan tahó volt. Én sosem teszek ilyen, mondom neki, inkább igyunk valami együtt.

Leülünk, beszélgetünk arról, hogy mindketten mennyire szeretünk utazni. Valaki megszólítja, szavaiból rájövök, hogy bolgár, elmondom neki, hogy gyerekkoromban én is éltem Szófiában. Rögtön tesztel, kérdezi, hol laktam, mire rávágom, hogy Canko Cerkovszki, divitnadcat. Ettől teljesen meghatódik, és a fiesolei dombokról rögtön áttérünk a szófiai rózsaparkokra. Meglátunk egy sakktáblát, kihív egy partira, nagyon jó kombinációi vannak, de azért legyőzöm.

Lassan indulnunk kell mindkettőnknek. Ellenőrizzük csomagjainkat, én nem találom a fényképezőgépemet. Mellettünk egy halom kamera, fényképezőgép hever. A fiatalember kiemel mindkettőből egyet és nekem adja őket. „Ezeket Neked hagyták itt, mindkettőn rajta van minden, amit eddig valaha szépet láttál az életben” – mondja. Ráhagyom, biztosan többet ivott már a kelleténél, de aztán belenézek a fényképezőgépbe és évtizedekkel ezelőtti jeleneteket fedezek fel, amelyekről pedig soha nem csináltam képet.

Én Párizsba megyek – mondom neki útban a repülőtér felé. Én pedig L.A.- be – feleli. - Kalifornia? – Nem, Finnország – mondja, de mielőtt elárulnám neki, hogy valamikor ott is éltem, eltűnik a tömegben.

És még a nevét sem kérdeztem meg. Igaz, ő sem az enyémet.