Írolvasgondol

Araszolok a Körúton a kánikulában, valahol a Vígszínház és a Jászai Mari tér között. Az egyik újságos bódé mellett egy mozdulatlan alak hever.

Valamikor nő volt, egy kicsit tán még mindig az, szinte csak a csontja meg a bőre. Eszméleténél van. Egy fiatal, erősen tetovált nő is mellém lép, hogy együtt segítsünk neki. „Hívjunk mentőt?” – kérdezi a tetkós, én pedig felszólító módra váltok. A nő azonnal nyomkod, próbál valami személyleírást adni, miközben a földön heverő lény is megszólal. „Nem kell mentő, nem várom meg, úgysem tud segíteni. Négy napja nem ettem, és csak glutén mentes dolgokat ehetek” – motyogja. A telefonos elbizonytalanodik, most akkor mi legyen. Végül lemondja a mentőt. Már bánom, hogy nem én telefonáltam. Eszembe jut, hogy egyszer engem is így szedtek össze sok-sok évvel ezelőtt egy HÉV-megállóban. Csakhogy nekem nem az volt a bajom, hogy éheztem.

Felsegítjük a forró földről a vékony hosszú nadrágban, topban lévő nőt. „Magas vérnyomáson van és epilepsziám. A mentő nem tud segíteni, a gyógyszereim megvannak. Ápolónő vagyok, hajléktalan, munkát sem kapok” – sorolja, de minden fizikai támogatást elutasít. Nézem szinte kivehetetlen arcvonásait, nem tudom eldönteni, hogy az ital vagy a nyomor marta-e szét. Közben többször is elmondja, hogy négy napja nem evett, csak vizet ivott. Nincs jobb ötletem, adok neki némi pénzt. „Ez nekem három napig elég” – mondja. „Nem baj, akkor legalább lesz még két napig mit ennie” – mondom neki, holott egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy enni akar.

Végül magára hagyom, valami ostobaságot még mondok neki búcsúzóul. „Vigyázzon magára”, vagy ilyesmit. Jól megnyugtattam a lelkiismeretemet, bravó.

Már fent ülök a buszon, amikor még az indulás pillanatában látom, hogy elindul egy pékség felé, majd újra összeesik. A szomszédos bioboltból többen is kifutnak, de már nem talpra állítják, hanem beviszik. Valaki a telefonjához nyúl.

Talán még magához tér. Néhány napra.