Írolvasgondol

Hírügynökségi jelentés: hátrányos helyzetű nőket képeztek Salgótarjánban. Nincs elég belőlük?

Napok óta olvasok a buszon egy régi Európa-zsebkönyvet (kortárs francia írók novellái), amely 10-20 laponként szétesik. Amikor egy-egy darabot elolvasok, otthagyom a mellettem lévő ülésen, vagy leteszem az utcán egy bolt párkányára. Hátha valaki megtalálja, beleolvas, és kíváncsi lesz az előzményekre és a folytatásra. Vagy szintén íróember és egy történetet talál ki arról, aki könyvrészleteket szór szét a városban.

Jó ideje töröm a fejem, hogy kire hasonlít az a nő, aki a vasútállomás melletti lottózóban ül. Aztán egyik nap rájöttem: olyan, mint Amélie allergiás pénztárosnője, akit végül a kávézó mosdójában alaposan megdönget valaki és el is múlik az allergiája, míg az új pasi nem kezd el féltékenykedni. Ennek a nőnek is van valami baja, lehet, hogy ugyanaz. De nem vagyunk egymás zsánerei.

Egy olasz városban a lakók kihívták a rendőrséget, mert már aludni sem tudtak egy szenvedélyes pár orgazmusainak hangjaitól. A hatóságok megállapították a feljelentés tárgyának valóságát, de bűntény vagy szabálysértés tényállásáról egyelőre nem döntöttek.

A II. világháború kitörésének 75. évfordulóján megszólaltak a szirénák Budapesten. Nem úgy, mint a légvédelmiek, hanem elnyújtva, panaszosan, mint a halálosan sebzett állatok. Csak próba volt, veszélyes üzemek riasztási rendszerét tesztelte a katasztrófa-védelem. Azt azonban még közleménnyel sem tudták megtiltani, hogy szörnyűbb dolgokra gondoljon az, aki meghallotta e gépi vezérlésű jajveszékelést.

Még mindig él közöttünk a telepátia – mondta egy jeles napon Kékasszony utánozhatatlan füstös hangján, 41 és fél évvel azután, hogy először meglátták egymást a Férfival.

Cigi…cigi…mondogatja egy kövér, idősebb cigány a Keletinél. Lopva jobban megnézem: mintha ő lett volna az, aki 25 évvel ezelőtt megkérdezte volna tőlem ugyanitt: „Főnök, nincs valami eladni valója?” De lehet, hogy ő volt az, aki – ugyanitt – egy köteg valutát tett be a farzsebébe, amit egy arab kinézetű fickótól kapott, miközben a rendőr jóindulatúan támasztotta a pályaudvar falát.

Régen nem tudtam, hogy a pártállás hatással van az arcvonásokra. Vagy az arcvonás a pártállásra, a sorrend mindegy. Most már tudom, hogy a magyar neonácinak vagy megszállott szeme van, vagy pedig arcának minden éle pengeéles. Erre is jó a választási kampány, hogy erre rájöjjön az ember.

Szárba szökkentek a sztárok. És csak hol, csak hol a szemünkbe a vakolat.

Már minden hétre jut egy ember, aki a metró alá esik. Aztán egy óra múlva helyreáll a közlekedés.

Babaarcú óriáslány tüntet ki mosolyával kora reggel a bankban. Tökéletes késő reneszánsz alkat. Csupán egy valamiben hasonlít korábbi kolléganőire: neki is tökéletes a lába. Csak azt nem tudom, hogy a vádliján a rajz harisnya, vagy tetkó.

Lopcsal hazudik – írta az Istenadta egy még üres óriásplakátra. Csereszabatos pártok szabadon behelyettesíthetők.

Még alig hullt le néhány gesztenye a plébánia körüli fákról, de a levelek már sárgulnak. A természet is érzi, hogy valami nagyon nincsen rendben.

Újra forgatják a halhatatlan tv-sorozatot, amelyből kiderül, hogy miket rejtegetett a kocsmáros a padláson, mielőtt ráégett a csárda. Itt találja meg a falra felakasztva szado-mazo írónő az egyik vendége által ellopott kilencágú korbácsot, de a szálakat egészen rövidre vágták. Egy faluban pogromokra készülnek, minden akció előtt megjelenik egy öreg, nyomorúságos zsidó, hogy figyelmeztessen – a nagy bohócra, A.-ra ismerünk benne – végül ő az, aki egy hatalmas konténerbe elrejti az egész falu lakóit, néhány perccel azelőtt, hogy a legszebb házra valakik több géppisztoly-sorozatot adnak le. Közben minden felbukkanó férfit megpróbál elcsábítani egy fürtös fejű, bohókás arcú lány, aki egy áttetsző kockás blúzban jár-kel, időnként nekilát, hogy kigombolkozzon, de a harmadik gombnál lejjel soha nem jut el. Amikor pedig valaki segítene neki, megszólal a vekker.

Ha mostanában alkoholt veszek magamhoz, utána mindig azt álmodom, hogy rejtőzködnöm kell családom elől, mert ittam, de amikor találkozom velük, úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Biztosan azért, hogy visszamenőleg se legyen lelkifurdalásom.

Metrón utazom, ahol körülöttem mindenki oroszul beszél, de amikor megérkezünk, tudom, hogy ez a londoni Heathrow. Felmegyek a mozgólépcsőn, majd rálépek a mozgójárdára, közben kétszer elesem, előbb a hátizsákom hátpántja, majd a kézi fogantyúja szakad el. A gép még nem indul, de eszembe jut, hogy nekünk jegyünk van kedvenc együttesünk koncertjére és Életemmel ott találkozunk. Be is ülök a nézőtérre, a banda még csak pakol, felajánlom nekik, hogy segítek, de köszönik, vannak elegen. Előveszem a borítékot, amiben a jegy van, és elszörnyedve látom, hogy mindenféle fecnik és szórólapok vannak csak benne, pont a jegyeket hagytam otthon.

Négy ritka buta arckifejezésű lány kereszttűzében találom magam a délutáni csúcsban a buszon. Lehetetlen odébb menni. Amúgy is leharcolt testemből az utolsó erőt is kiszívják.

Egy kisvárosban vasárnap délután megjelent a Kaszás, de csak vagdalkozni tudott, senkit sem volt képes magával vinni. Pechjére még ámokfutónak is nézték, és őrizetbe vették garázdaságért.

Magas, vékony, kicsit ijedt arcú lány az újabb újságosztogató. Amikor észreveszi, hogy egy pillantást vetek kecses, barnára sült lábfejére, szélsebesen a kezembe nyomja az újságot. Mit olvashatott ki a tekintetemből?

Varkocsos-szakállas fiatalember pengeti a Margit-híd alatt a The Who-tól a Behind Blue Eyes-t. Önkéntelenül vele éneklem, hiszen az egyik kedvencem. Felcsillan a szeme és belecsap egy másik klasszikusba, a Can’t Find My Way Home-ba, a Blind Faith-től. Ez a nap már nem múlt el emberi hang nélkül.

„Kérlek, segíts, mert ha nem érek haza öt órára, engem kicsinálnak” - könyörög sírva egy kamaszlány a HÉV-en, többször elismételve ugyanezt. Nem tudom, hová kell mennie, de még talán tíz perce van. Vajon mit követett el és milyen büntetés várja?

Hónapok óta, amikor beléptem a szomszédos drogériába, mindig sípolt a hátizsákom. Kilépésnél ugyanúgy. Már többször kipakoltatták velem, de soha nem találtak semmit. Egy idő után a rendész már messziről üdvözölt, tudja, sípol a hátizsákom. De az egyik nap láthatóan megunta a mókát és mentő ötlete támadt. Odatartotta hátizsákomat az elektronikus lehúzóhoz, és lám, a sípolás meg is szűnt. Most már csak az marad végleg rejtély, hogy mit loptam el, amiről nem is tudok, de ott lapul valahol a hátizsákom mélyén.