Írolvasgondol

„Valaki mondja meg, mér' jó az ember,
Valaki mondja meg, miér' nem,
Valaki mondja meg, mér' lesz gonosszá,
Valaki mondja meg, miért nem!”

Adamis Anna

A téma  örök életű, és egyértelmű, egzakt válasz talán nem is adható rá.

De mindenekelőtt közelítsük meg a kérdést tudományos szempontból. Hallottunk már antropológiai pesszimizmusról, valamint antropológiai optimizmusról. Az előbbi ideológiát vallók szerint az ember tökéletlen lény, az embertől elválaszthatatlan a gyűlölet, az erőszak, az önzés, a kapzsiság. Míg a pozitív gondolkodásúak szerint az ember alapvetően jó, csak a hatalmi struktúra és intézmények rontják meg.

Nincs tehát igazság. És a kérdés továbbra is: Miért válnak normális emberek gonosszá?

Mint majdnem minden, ez is a gyermekkorban kezdődik. Milyen példát lát a gyermek otthon? Milyen környezetben nő fel, illetve később, közösségbe kerülve milyen ingerek érik? Ha szerető, törődő közeg veszi körül, akkor az életkorból fakadó esetleges apró(?) gonoszságok, - pl. állatkínzás – szülői hatásra visszaszoríthatóak. Viszont ha nincs otthon pozitív példa, vagy ami még rosszabb, negatív hatások érik otthon a gyermeket, akkor a gonoszságra való hajlam később, felnőtt korban könnyen elfajulhat. Ezt a hajlamot esetlegesen a későbbiekben a környezet tovább erősítheti, mert nincs megfelelő mértékű és elrettentő büntetés, retorzió. Véleményem szerint ez a kulcsa mindennek. Vagyishogy, mi a következménye az elkövetett gonoszságnak?

A témaválasztást a stanfordi egyetem 1971-ben végzett kísérlete adta. Ennek lényege az volt, hogy a résztvevők a „szerepeiket” véletlenszerűen kapták (tehát nem választhatták), börtönőr vagy rab „bőrébe” bújtak, annyi megkötéssel, hogy a börtönőrök semmiféle fizikai erőszakot nem alkalmazhattak, de a rendet fent kellett tartaniuk. Az őrök számára minden eszköz rendelkezésre állt, ami megerősítette őket hatalmukban: egyenruha, gumibot, a nyakukban sípot viseltek, valamint a szemkontaktus elkerülésére és az anonimitás megőrzésére tükrös napszemüveget viseltek.

A rabok gumipapucsokat kaptak, és alsónemű nélkül, szándékosan nem rájuk méretezett köpenyeket hordtak, amely elősegítette a kényelmetlen testtartást, és fokozta az alárendeltség érzését. További pszichológiai eszközöket vetettek be a „rabok” számára: a kísérlet első napján otthon kellett maradniuk, amíg nem hívják be őket. A „behívás” abból állt, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül a valódi rendőrség emberei fegyveres rablás vádjával saját otthonukban, akár szomszédaik szeme láttára „letartóztatták”, megbilincselték, majd szirénázó rendőrautóban a rendőrőrsre szállították őket. A foglyokat végigvitték a bűnügyi nyilvántartásba vétel minden egyes lépésén. Ujjlenyomatot vettek tőlük, lefényképezték őket, ismertették jogaikat, majd bekötötték a szemüket és egy cellába zárták őket. Később a rabokat egyenként átszállították az egyetemen berendezett börtönbe, ahol valamennyiüket levetkőztették, megmotozták és tetvetlenítették.

De a kísérlet nagyon hamar rossz irányt vett, mert a börtönőrök „vérszagot” kaptak a korlátlan hatalomtól. Semmilyen eszköztől nem riadtak vissza a foglyok megalázására. Az őrök egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig rendeztek úgynevezett „névsorolvasásokat”, amelyek eredetileg a rabokat voltak hivatottak segíteni számuk memorizálásban. Azonban a napok múltával ezek az alkalmak többórásra nyúltak, és az őrök fekvőtámaszokra kényszerítették, illetve egyéb módon kínozták őket.

Egy idő után a vécék használata is külön kiváltság lett, melyet az őrök napközben néha, este 10 után pedig mindig megtagadtak a raboktól. Azok csak a cellájukban elhelyezett vödröt használhatták, amelyet gyakran hosszú ideig nem üríthettek ki, így a börtönben erős szennyszag terjengett. Néhány fogolynak puszta kézzel kellett a vécéket tisztítania. A matracokat eltávolították a „rossz cellából” és a foglyoknak ruha nélkül a betonpadlón kellett aludniuk. A meztelenségre való kényszerítés mellett a megaláztatások gyakran homoszexuális színezetet kaptak. Gyakori volt az étel büntetésként való megvonása is.

És itt merül fel a kérdés: miért válnak a normális emberek gonosszá? Talán mégis kaphatunk némi magyarázatot: mert nem fenyegette őket a büntetés veszélye. Mert nemcsak engedéllyel, de mondhatni „utasításra” cselekedtek. És hogy ez mennyire működött? A „foglyok” bármelyike büntetlenül kisétálhatott volna a kísérletből…még sem tették…

A gonoszság visszaszorítására a jóság nem elég… A leghatásosabb elrettentő erő a büntetés lenne. De persze itt is akadnak kivételek… azok a visszaeső - beteg - emberek, akiket semmiféle szankció nem tart vissza.

És itt akkor ejtsünk pár szót az elrettentésről:

Az első írott törvény az ókorba nyúlik vissza. Az egyik legrégebbi „törvénykönyv” (pontosabban döntésgyűjtemény) a babiloni Hammurapié (Kr. e. XVIII. század) is magán viseli a szóbeli szokásjog és az írott törvénykezés közötti átmenet jeleit. Nem általános értelemben vett bűnöket nevez meg (például nem tartalmaz törvényt általában lopásra, gyilkosságra, házassági akadályokra), hanem inkább példákat, szinte jogi eseteket. Amit pedig a szokásjog egyértelműen szabályozott, arra nem tért ki. Még esetekben és nem elvont törvényekben gondolkodtak. A törvények egy 2,25 m magas fekete sztélére vésve maradtak ránk. A szöveg 3, jól elkülöníthető részből áll. A bevezetésben az uralkodó leírta, hogy királyságát az istenektől kapta. A következő rész arról szól, hogy a király az igazság forrása. Hatalmát azért kapta, hogy az „erős ne nyomja el a gyengét”. Végül felsorolta azokat a jótéteményeket, amelyekben a városokat részesítette.

Ezután következnek a törvénycikkek, amelyeknek többsége az úgynevezett „igazságos ítélet”. Ez azt jelenti, hogy valójában nem voltak kötelező érvényűek a bíróságok számára. A befejező rész ismét Hammurápi uralmának isteni jellegét, törvényi igazságos voltát hangsúlyozza. Hammurápi a "szemet szemért, fogat fogért" elvet alkalmazta. Ezt a barbár törvénykezési elvet nevezzük lex talió-nak (az azonos megtorlás elve).
Mai fogalmak szerint a Hammurápi-sztélé polgári törvénykönyv.

A rómaiak voltak az elsők, akik egységes elvek szerint összeállított, rendszerezett, minden bűnre kiterjedő törvénykönyvet hoztak létre. De az első római törvény-összeállításról, a XII táblás törvényekről ezt még nem lehetett elmondani, s a köztársaság korában még Rómában is – akárcsak a görögöknél, vagy Mezopotámiában – számos bűn megítélését és büntetését meghagyták a családfő kezében, így a házasságtörő feleség és az engedetlen gyerek esetében akár halállal is büntethetett. Homérosznál még az is természetes, hogy Odüsszeusz – a férj és a ház ura – maga öli meg feleségének illetéktelenül betolakodó kérőit. Ez is az állami törvénykezés és törzsi ítélkezés közötti átmenetet példázza.

Tehát már Hammurápi idején és az ókorban is olvashattunk a legelrettentőbb szankcióról: a halálbüntetésről. A királykorban minden államellenes bűncselekményre halálbüntetést szabtak ki. A büntetés azonban a köztársasági kor végére egyre jobban visszaszorult, helyette száműzetésbe vonulásra hagytak lehetőséget az elítéltnek, azzal a feltétellel, hogy ha visszatér, végrehajtják rajta az ítéletet. Később ez úgy módosult, hogy a halálbüntetés helyett eleve a száműzetésre ítélték az illetőt. Ez azonban nem tekinthető a büntetés teljes megszüntetésének, hiszen rabszolgákra és nem római polgárokra továbbra is szabtak ki halálos ítéleteket. A késő császárkorban az államvallássá váló kereszténység élesen ellenezte a halálbüntetést.

Magyarországon – Európa más országaihoz hasonlóan – már kezdettől fogva alkalmazták a halálbüntetést. Első királyunk Szent István törvényei az emberölést és a rágalmazást, Szent István a lopást, Hunyadi Mátyás többek között az egyházak megszentségtelenítését, az idegen pénzek elfogadását és a rablást büntették halállal. Később Mária Terézia rendeletben tiltotta meg a kínzás alkalmazását, és igyekezett visszaszorítani a halálbüntetés alkalmazását.

Később az első világháború kitörése megakadályozta a halálbüntetés teljes eltörlésére tett kísérleteket. A háború alatt egyre több cselekményt fenyegettek ezzel a büntetéssel (pl. hadviselés érdekei elleni visszaélések legsúlyosabb esetei). 1945 után már politikai, gazdasági sőt tulajdoni elleni bűncselekményekre is kiszabták a halálbüntetést. Sok ítélet született a koncepciós perekben, valamint az ’56-os forradalmat követő megtorlások során.

Ezt követően évről évre csökkent hazánkban a halálbüntetések száma, Az utolsó kivégzésre 1988. júliusában került sor. Magyarországon 1990-ben törölték el, mivel az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a büntetés eme formáját.

Azóta büntetés visszaállítását támogatók (utilitaristák) és az ezt ellenzők (abolicionisták) kifogyhatatlan érvekkel támasztják alá saját nézeteiket. Az elmúlt évek tragikus, értelmezhetetlen és kegyetlen eseményei – többek között a móri mészárlás, olaszliszkai lincselés, Szita Bence meggyilkolása - óriási felháborodást váltottak ki, egyre többen követelik nyilvánosan és széles körben a halálbüntetés visszaállítását.

Véleményem szerint a mai magyar jogrendszer nem minden esetben szabja ki az elkövetett vétség mértékének megfelelő súlyú büntetést, többek között ennek következménye, hogy a fentebb felsorolt események bekövetkezhettek. Hogy miért? Mivel elkövetőknek nem kellett tartaniuk a „szemet szemét, fogat fogért, életet az életért” szankciótól…