Írolvasgondol

A talk show-t a médiakutatás olyan populáris műfajnak tartja, amely elsősorban a nőkre irányul, csakúgy, mint a szappanoperák. Egyik fontos jellemzője az, hogy képes állandóan alkalmazkodni és bővülni, mint ahogy a talk show eredetileg hírességekkel folytatott szórakoztató, vagy „vallomásos” szenzációs beszélgetésnek indult. Manapság azonban már minden televíziós csatornán megtalálható a szenzációhajhász csetepatéktól a politikai beszélgetésekig. Központi figurája maga a műsorvezető, és gyakran valamilyen mértékű aktualitást, közönségjelenlétet, konfliktust foglal magában, és az intimitás látszatát nyújtja (Munson, 1993). Médiakutatók kétkedve fogadták a talk show-k megjelenését, mivel annak célja nem az ismeretszerzés és a műélvezet, hanem sokkal inkább az unaloműzés, a figyelem felkeltése, megtartása, a szabadidő kitöltése. Mind az előbbi leírás, valamint ez az utóbbi megállaptíás elavultnak tekinthető kissé, mivel számos kutató azért értelmezi félre a talk show-k szerepét a médiában, nem veszi észre a mögötte meghúzódó társadalmi igények változásait.

A szűkebb értelemben vett mindennapi televíziós talk show születése Phil Donahue nevéhez fűződik. 1968-ban Ohio állam Dayton nevű városában indította el a mai talk show közvetlen elődjének tekinthető tévéműsorát. Az ő talk show-ja tehát nem sztárjellegű volt még. Oprah mintegy 20 évvel később, 1986-ban kezdte saját műsorát, és elsősorban a magánélet korábban takargatott problémáit taglaló, szókimondó, gyakran sokkoló programjaival a nézettségi versenyben néhány éven belül meg is előzte Donahue-t. Donahue, habár nézettsége egyre csökkent, az 1990-es évek közepéig még a képernyőn maradt, azonban az újonnan feltörekvő talk show házigazdák már nem az ő modelljét igyekeztek utánozni, hanem Oprah-jét. Ez a konfliktus már csak azért is érdekes a két sztár között, mert két eltérő szemlélet ütközik egymással. Amíg Donohue egy liberális értékrendű, középnyugati, fehér, katolikus – mellesleg sovány és jogi végzettségű férfi, addig Oprah ennek homlokegyenest az ellentétje: fiatal és populista, lázadó természetű. Nagyanyjától vallásos neveltetést kapott, riporter lett, és állandó súlyproblémákkal küzd. Amikor a talk show bizniszbe bekerült, éppen riporteri múltjának köszönhetően ismerte fel azt, hogy a közélet politikai tematizálásának a kora már lecsengett, és a magánéleti problémákat feszegető, a nézők mindennapi életéhez szorosabban kötődő történetek népszerűbbek lesznek a nézők körében, tekintve, hogy azonosulni is sokkal könnyebben tudnak az ehhez hasonló témákkal.

A talk show-k megfelelő értelmezéséhez tehát szükséges olyan szociológiai szempontot is bevezetni, amely magyarázza a műsorok közötti formai és nézettségi hierarchiát. White (2004) ilyennek véli a liveness (élénkség, életszerűség) fogalmát, valamint a mindennapi használatot, amely önálló fenomenológiai teret jelöl ki a tévéműsorok élvezetének és megítélésének. White megjegyzi:

„Az a tény, hogy a tévé képes a mindennapi tevékenységek közé befurakodni, állandó életszerűséget kölcsönöz neki. Még a nem életszerű is azzá válik, hiszen együtt élünk vele, látjuk, mi történik a szemünk előtt. Az életszerűség miatt elfogadjuk valódinak és jelen idejűnek azt is, ami nem reális és nem jelen idejű a tévében, így például a szappanoperákat is, amelyeknek a tévé életszerűsége intimitást, ismertséget, hihetőséget kölcsönöz.”

A talk show-k témáit tekintve a legegyszerűbben úgy lehetne összefoglalni azokat, hogy rendkívüli emberekkel mindennapi ügyek, vagy amikor mindennapi emberekkel rendkívüli ügyek történnek. Tematikájuk alapján hét nagyobb csoportba lehet osztani a talk show-k epizódjait, ám ezek a csoportok egymást részben átfedik. Az első a másság és a tolerancia problémái köré szerveződik, mint amilyen a melegek vagy a „kis emberek” társadalmi megítéléséről folytatott beszélgetések. Egy másik csoportba a mentálhigiénés kérdések sorolhatók, mint az alkoholizmus, az öngyilkosság vagy a pánik mindennapi megítélése. A nemi szerepekkel és a szexualitással kapcsolatos témák alkotják a harmadik csoportot, az iskolával és a neveléssel foglalkozó műsorok a negyediket. A morális kérdések, így a hazugság, az önzés, az altruizmus, a megbocsátás dramatizálása kerülhet az ötödik csoportba. Az elvágyódásról, a megmagyarázhatatlan csodákról szóló történetek képezik a hatodik csoportot. Végül utoljára hagytam a családdal és a házassággal foglalkozó műsorokat, amelyek pedig különösen gyakoriak. Nem véletlen, hogy éppen ezek a témák a leggyakoribbak. Eva Illouz (2003:48) a következőket állapítja meg:

„A vallomásokon alapuló talk show ugyanaz a késő 20. századnak, mint ami a regény volt a 18. századnak: új és erőteljes kulturális forma, amely megragadja az identitással szemben támasztott centrális problémákat a mai világban, és ezeket egy erőteljes narratív formulán keresztül oldja fel. […] A 20. századi talk show-k az Én, az identitás, a család posztmodern összeomlását fogalmazták meg és kodifikálták a mindennapi élet keretén belül”

Illouz egy másik tanulmányában azonban megállapítja azt is, hogy a közhiedelemmel ellentétben önmagában a téma nem garantálja a talk show sikerességet. Ahhoz, hogy a nézettség növekedjen, sem a szex, sem a nyílt konfrontáció nem elég. Sokkal inkább arról volt szó, hogy mennyire sikerül az emberek életmódjához kapcsolódni:

„Általánosságban az adatok azt mutatják: a nézői magatartást jobban befolyásolják az olyan tényezők, hogy valaki otthon van-e délután és használja-e a tévét háttérmédiumnak, mint bármilyen specifikus téma iránti érdeklődés” (Illouz, 2003b: 116).

A talk show-k megítélésének kettőssége átszövi tehát a műfajra irányuló kutatásokat, és a közönség számára mindinkább annak negatív hatásai hangsúlyozódnak. Átfogó tanulmányhoz azonban fontos ismerni egyrészt keletkezésének történetét, körülményeit, és a folyamatok mögött meghúzódó társadalmi változásokat is.