Írolvasgondol

„Cause I’m a voodoo child; voodoo child

Lord knows I’m a voodoo child, baby”

(Jimi Hendrix)

Első elrablásakor, Hendrix egy kedilek ócska csomagtartójában feküdt, Billy találta meg, a rendőrségen még senki sem jelentette az eltűnését. Kezét és lábát gitárhúrokkal kötözték meg, Szájába kendőt tömtek; Jimi órákig feküdt ebben a magzati pózban; vidám, szivárványszínű inge igen habókos látvány lehetett egy gépkocsi csomagtartójában. Billy szerint, valamit belekeverhettek az italába, mert félrebeszélt; bal csuklóján még hónapok múlva is látszódni fognak a gitárnyomok. „Megvilágosodtam”, hebegte izgatottan, miután kivette szájából a rongyot. „Kik voltak?”, kérdezte Billy. Hendrix cigarettára gyújtott. Néha abbamarad a játék, huhogta túlvilági hangon. Ismeretlen fazonok futnak feléd az utcán és összekötik a kezeidet.

Mindent távoli, torzított formában hallasz. Mintha egy tófenék mélyén ülnél a gitároddal és hallanád Atlantisz harangjait… Lindának később azt mesélte, földönkívüliek rabolták el.

Minden este ugyanazokban az ócska csehókban koncerteztünk. Ugyanazok az unott és unalmas arcok ismétlődtek az asztaloknál. Pedig már sztárok voltunk; napközben lemezfelvételt készítettünk és hétvégenként a legjobb helyekre jártunk; ám a hétköznap esték langyosak voltak, akár a lábmosó-víz. „Talán majd New Yorkban, New Havenben”, mosolygott Jimi… Az emberrablásról sokáig nem beszéltünk. Johnny szerint „katonadolog”, bárkivel megtörténhet. Mitch másként vélte; szerinte csak a legnagyobb sztárokat szokták elrabolni, és valószínűleg egy őrült rajongó műve lehet az emberrablás; legjobban azt fájlalta, hogy Jiminek nem maradt elég ideje védekezni a gitárjával. A legkézenfekvőbb álláspontot én képviseltem: Jeffery volt, Hendrix korábbi menedzsere; így akarja elhallgattatni Jimit…

Nem értitek! – pöfékelt Jimi. – A csomagtartóban sötétség van… utaztatok már csomagtartóban? Olyasmi az, mint egy őrkapszula… (utaztatok már hibernálva?)… Odaát’ megtanították nekem a legújabb fogásokat; a kozmosz hangját és a Jupiter akkordjait…

Lassú, blúzos ritmus hömpölygött életünkben, melynek csak részei voltak az orgiák meg a gitárszólók. Egy esős, hétfői napon, Jimi megismerkedett a haiti lánnyal. A fekete bőrű lányt Maryként mutatta be, de igazi nevét talán még neki sem árulta el. Ettől a naptól fogva, Jimi úgy élt, mint akit „megbabonáztak”; minden gondolata a lány és a haiti mágia körül forgott.

Mary folyamatosan a woodoo-val kábította, voltak napok, amikor ki sem léptek a szobájukból, máskor órákig ültek egymás mellett a kertben, anélkül, hogy egyetlen szó is elhangzott volna köztük. Jimi világéletében szeretett extravagánsan öltözködni, de Mary érkezése után valóságos paradicsommadárnak látszott, olyan lett, mint egy bohóc; még álmában is a sötét haiti szertartásokról, a woodooról, és a Vágtázó Halottkémről beszélt. Mary szüntelenül rajtatartotta a szemét, mint egy lelkiismeretes bébiszitter, s ha Jimi rosszfát rakott a tűzre (ami azért gyakorta előfordult), nem csinált semmi balhét, nem borult ki, és nem káromkodott; csak gyengéden végigsimította a fekete „mikrofonfejet”, mint Szűz Mária a pöttöm Jézust.

Már akár véletlenül, akár a Sors különös szeszélye / veszélye folytán, de ekkoriban történt, hogy Bob Dylan révén megismerkedtünk Al Kooperrel, ezzel a fiatal és tehetséges előadóval. Kooper harmadéves hallgató volt a konzervatóriumban, jól ismerte a klasszikus zenét (elsősorban Händelt és Bachot), s elektromos Hammond orgonán játszott Dylanék bandájában. Jimit lenyűgözte az újszerű hangzás, rendkívül sok örömét lelte a klasszikus orgonaátiratokból készült zenei-orgiákban. Kooper „mágikus” műveket mutatott be, néhány remekbe szabott részletet Liszttől és Muszorgszkijtól. Baba Yaga-t, az orosz „vasorrú bábát” is Muszorgszkij híres „képtári” művéből ismertük meg. – Baba Yaga egy erdei kunyhóban lakik az orosz sztyeppén (mesélte Jimi); a kunyhó emberi csontokból épült, kilincse: nincs, pontosabban egy levágott emberi kéz. A falakon: falra hányt borsó; ágy helyett két nagy koporsó; plafonról lógó madzagok tartják a sok-sok magzatot… Az orgonaszóló itt valóban érdekes volt, a villámkezű Kooper kiválóan érzékeltette a boszorkány mágiáját: Baba Yaga rontást mondott egy levágott csirkelábra, s néhány „oktávnyival odébb” a varázslat valóban működésbe lépett s pokoli kínokkal gyötörte áldoztát. Akár egy woodoo-baba…

Három héttel később Jimi megkomponálta saját művét, a korszakos jelentőségű „Voodoo Chile-t”; a mágiát ezúttal Jimi gitárja közvetítette.

… A közönség teljes eksztázisban tombolt. Ők voltak az utolsó produkció a woodstocki fesztiválon. Hendrix virtuóz gitárjátéka mindenkit lenyűgözött, a szó „átvitt” és kizárólagos értelmében; addig feszítette a húrt, amíg ki nem csikarta hangszeréből a boldogságot. A koncert olyan volt, mint egy esztelen tömeghipnózis, néporgia, mint egy középkori boszorkányszombat, boszorkányégetés, egy autentikus autodafé… A felizgult tömeg magasba tartott transzparenseken hirdette ki a mágia „címzettjeit”; a Gitármágus legjobb tudása szerint teljesítette kérésüket. A Hendrix kezében lévő hangszer elektromos töltése megváltozott, Jimi agyát elöntötte a „bíbor homály”. A kezében kirobbanó gitárszóló hamarosan nagyobb tömeghisztériát keltett, mint az Dél-Ázsián gyakorta végigsöprő péniszpánik… Jimi általában élete nagy szerelmeiről nevezte el a gitárjait, ám ezt a hangszert csak Woodoo Babynek hívta.

„Woodoo Baby” valósággal sikongott örömében, különösen, ha Hendrix a nyelvével kényeztette; a sikolyok ide-oda röpködtek a hangfalak közti térben, hangsebességgel katapultálták magukat egyik hangtartományból a másik hangtartományba, egyik hangszóróból a másik hangszóróba – (persze, csak ha a hangfalak sztereóba’ szóltak) – mindeközben zúgott a basszus + „primitív” ritmusban dübörgő dobok főszerezték a produkciót. A haiti mágia, ha kell, millió mérföldekre is elhat; Hendrix gitárja egytől-egyig kielégítette a transzparenseken szereplő személyeket (a Vietnámban szolgáló katonák például álmukban randevúztak a kedvesükkel, és hatalmasakat szeretkeztek), a politikusoknak ugyanakkor heveny bélgörcse támadt, hasonló alhasi fájdalmakra panaszkodott a legtöbb konkurens zenész. Woodstock volt az emberiség történelmének legnagyobb orgiája, a közönség korlátok nélkül élvezhette Hendrix balkezes gitárjátékát, a sűrű szövésű szólamok textúrájának szextúráit’, a pokolimélységeket és himnikus magasságokat, szóval: a Woodstocki Woodoo Baba Yagát…1

Woodstock után soha többé nem tudtunk kijózanodni. Folyamatos delíriumban éltünk, mintha agyvelőnket kiszedték volna a koponyánkból s most egy pohár formalin mélyén lebegne öntudatlan. Jimi szerint ez maga az „evolúció”, az emberi elme fejlődésének végső állomása, „purgatórium”, „hibernáció”; ahogy a katonákat bódítják el az ütközet előtt, ahogy reggelente felkel a legnagyobb szeszkazán, a lángoló Nap! Kezdtük már érteni Jim Morrisont, akit még soha senki sem látott józan állapotban, s aki az „ivás” fogalmát „fordítva” képzelte el: „Delíriumban kellene megszületnünk” (vélte) „s egy pohár víztől néhanap kijózanodnunk.” …

A woodstocki eseményekkel egy időben, a Dél-Vietnámi Shau-völgyben harcoló Harmadik Hadoszlop komoly kelepcébe került, a zöldsapkások beszorultak az erődítménybe, a vietkongok megszilárdították az ostromgyűrűt, a kitörés lehetetlennek látszott. A DNFF nem ismert könyörületet, a Pentagon katonáit az utolsó szálig lemészárolták volna… ám ekkor, a második számú őrtorony hangszórójából bömbölni kezdett Hendrix!

Géppuskát idéző gitárszólók + dübörgő dobverők rohanták le a támadókat. A „Watchtower” mentén végigsöprő „Machine gun” zenei-crescendója monszun módjára erısödött – (fülsiketítő sikolyok, sivítások és visítások röpködtek mindenfele) –, az északi oldalon állók azt hitték, napalmmal bombázzák őket…

A Wight-szigeti fesztivál végén Hendrix elégette a „Woodoo Babyt” és összetört egy-két hangtechnikai berendezést; Mitch szerint azért, mert játékuk kezdett eldurvulni, s a zenekar után már az amerikai titkosszolgálat is élénken érdeklődött…

Hendrix halála körül megoszlanak a vélemények. Jómagam a gyilkosság pártján állok, s szerintem Jeffery tette. A dörzsölt menedzser persze mindent cáfolt, úgy hiszi (nyilatkozta később a New York Timesnek), Hendrix még mindig életben van, elrablását a CIA szervezte meg a fegyverkezési verseny miatt, s Jimi az amerikai kormánynak dolgozik azóta is. Noel Redding szintén a legenda „továbbélése” mellett voksolt; az eltűnés szerinte Mary műve, a

haiti lány valamit belekeverhetett az italába, amitől Hendrix tetszhalott állapotba került – (ősi haiti mágia ez, a woodoo legvadabb korszakából) –, és végignézte a saját temetését, de nem adott életjelet. A temetés után a lány kiásta Jimi sírját, s örök időkre szólóan rabszolgájává tette; (előfordulhat, hogy Jimi korábban önként egyezett bele a „szertartásba”). Ami tény: Maryt többé senkise látta, „Jimit” ellenben számos szemtanú ismerte fel a halálát követő esztendőkben. S talán az is csak véletlen egybeesés, hogy két évvel később, napra pontosan Hendrix halálának második évfordulóján, Los Angelesi otthonában Michael Jefferyt szélütés érte. Az elszaporodó bejelentések hatására a rendőrség végül elrendelte az exhumálást, ám holttestet nem találtak a sírban; csakhogy ez mit sem bizonyít, hiszen a koporsót bármely rajongó kifoszthatta. A „tetszhalál” kérdésében máig Billy Cox képviseli a legradikálisabb álláspontot: „Hendrix már halott volt Woodstockban is, és mi egy zombival koncerteztünk”…

A londoni turnét követően folyamatos térd és hátfájásokra panaszkodott, úgy mozgott, mint egy drótokra kötözött marionett, fájdalmát amfetaminnal enyhítette. „Valaki megcsinálta a woodoo-babám”, mesélte a halála előtti estén, nem sokkal azután, hogy ismeretlen vandálok törtek be Greenwich Village-i apartmanjába, és elvitték néhány személyes tárgyát. „Valaki tűket döf belém (mondta), nyárson forgat, és vaskos hernyókat lő az alkaromba… Szeretném megtalálni, aki a woodoo-babámat készítette. Szeretném megölelni az összes embert, akinek fájdalmat okoztam életemben. Mert magam sem voltam más: woodoo-baba…”

(2014. nov.)